magas, dölyfös, nyársat nyelt Amaranta sok-sok csipkés alsószoknyájával s fennkölt
arckifejezésével, amelyen nem fogtak az évek meg a rossz emlékek, olyan volt, mintha a
homlokán viselné a szüzesség hamukeresztjét. Pedig a kezén viselte, a fekete pólya alatt, amit
még éjszakára se vetett le, s maga mosott és vasalt. A szemfödél-hímezgetésben lassacskán
elfolyt az élete. Mintha éjszaka felfejtette volna, amit nappal hímzett, de nem azért, hogy
legyőzze a magányát, hanem épp ellenkezőleg, hogy fenntartsa.
Az elhagyatottság éveiben Fernanda leginkább azon aggódott, hogy ha Meme hazajön az
első szünidőre, nem találja otthon Második Aurelianót. A vértolulás véget vetett félelmének.
Mire Meme hazajött, szülei összebékültek, nemcsak azért, hogy a kislány továbbra is
otthonülő férjnek tartsa az apját, hanem azért is, hogy ne érezze meg a ház szomorúságát.
Második Aureliano minden évben két hónapig a példás férj szerepét játszotta, és fagylaltos-
piskótás házi mulatságokat rendezett, melyekhez a vidám és élénk diáklány adott andalító
klavikordzenét. Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy vajmi keveset örökölt az anyja
természetéből. Inkább úgy látszott, mintha Amaranta támadna fel benne, a fiatal Amaranta,
aki még nem ismerte a keserűséget, és tizenkét-tizennégy éves korában táncos léptekkel verte
fel az egész házat, amíg a Pietro Crespi iránti titkos szenvedély végleg ki nem siklatta a
szívét. De Amarantával ellentétben és mindenki mással ellentétben még nem ütközött ki rajta
a magány családi vonása, és úgy viselkedett, mint aki tökéletesen rendben van a világgal, még
akkor is, amikor délután kettőkor bezárkózott a szalonba, hogy vasfegyelemmel eljátssza a
klavikordgyakorlatokat. Nyilvánvaló volt, hogy jól érzi magát otthon, hogy egész éven át a
hazaérkezését ünneplő süldő lányok viháncolásáról álmodozik, s hogy nem hiányzik belőle az
apja duhaj vére és túláradó vendégszeretete. A vészes örökség első jelét a harmadik
szünidőben tapasztalták, amikor Meme négy apácával és hatvannyolc osztálytársnőjével tért
haza: saját ötlete alapján, és minden bejelentés nélkül meghívta őket, hogy töltsenek egy hetet
a családja körében.
- Micsoda csapás! - nyögte Fernanda. - Ez a gyerek éppen olyan barbár, mint az apja!
Nem volt mit tenni: ágyakat és függőágyakat kértek a szomszédoktól, kilenc csoportban
szolgálták fel az ételt, órarendet akasztottak ki a fürdőre, és kölcsönvettek negyven zsámolyt,
hogy a kék egyenruhás és férficipős kislányok ne csapongjanak ide-oda egész nap. A
vendégség teljes kudarcba fulladt, mert alighogy a lármás zárdanövendékek befejezték a
reggelit, az első csoportnak máris ebédhez kellett ülnie, aztán vacsorához, s az egész hét alatt
csak egyetlenegyszer tudtak kisétálni az ültetvényre. Az apácák estére teljesen kimerültek,
több mozdulatra vagy parancsszóra már nem futotta erejükből, s a fáradhatatlan leányhad még
mindig fújta az udvaron bárgyú iskolás dalocskáit. Egyszer majdnem feldöntötték Ursulát, aki
mindig éppen ott akarta hasznossá tenni magát, ahol a leginkább útban volt. Egy másik
alkalommal az apácák lármázták fel a házat, mert Aureliano Buendía ezredes, az udvaron
tartózkodó kislányokra rá se hederítve, odavizelt a gesztenyefa alá. Amaranta jóvoltából
majdnem kitört a pánik, mert az egyik apáca berohant a konyhába, ahol ő épp a levest sózta,
és hirtelenében nem tudott jobbat kérdezni, mint hogy mi az a fehér por, amit marokszámra
szór a fazékba. - Arzén - mondta Amaranta.
A diáklányok közt érkezésük estéjén akkora kavarodás támadt, amikor lefekvés előtt el
akarták végezni a szükségüket, hogy a lemaradottak még éjfél után egykor is vártak a sorukra.
Fernanda ezek után vett hetvenkét éjjelit, de csak azt érte el vele, hogy az éjszakai bajokból
reggeli bajok lettek, mert a lányok már hajnaltól kezdve ott álltak a mellékhelyiség előtt,
hosszú sorban, kezükben az éjjelivel, amit ki akartak öblíteni. Bár többen belázasodtak, vagy
az elmérgesedett moszkitócsípésektől szenvedtek, a nagy többség rendületlenül ellenállt
minden megpróbáltatásnak, s a legnagyobb hőség órájában is a kertben futkározott. Amikor
végre elmentek, a virágok le voltak tarolva, a bútorok összetörve, a falakat rajzok és feliratok
borították, de Fernanda úgy megkönnyebbült a távozásuktól, hogy megbocsátotta a pusztítást.