Semmiféle emberi megnyilvánulást nem láttak tőle mindaddig az október tizenegyedikéig,
amikor kiment a kapuba, hogy végignézze az érkező cirkusz felvonulását. Aureliano Buendía
ezredesnek ez a nap is éppen olyan volt, mint utóbbi éveinek összes többi napja. Hajnali ötkor
ébresztette a békák és tücskök lármája a falon túlról. Már szombat óta szemerkélt az eső,
hallotta finom surrogását a kerti levelek között, de anélkül is megérezte volna a csontjait
átjáró hidegből. Pedig rajta volt az elmaradhatatlan gyapjúpokróc és a hosszú pamut
alsónadrág, amit kényelemből viselt, bár poros anakronizmusa miatt maga is „gót gatyának“
nevezte. Felhúzta szűk szárú nadrágját, de nem csatolta be, s az inge gallérjába se tette be az
aranygombot, amit mindig viselt, mert még fürödni szándékozott. Aztán fejére borította a
pokrócot, mint valami csuklyát, ujjaival megfésülte lekonyuló bajuszát, és kiment az udvarra
vizelni. Olyan messze volt a napkelte, hogy José Arcadio Buendía még javában szendergett az
esőtől rothadt pálmatető alatt. Aureliano Buendía ezredes azonban nem látta, mint ahogy
azelőtt sem látta soha, és nem is hallotta azt az érthetetlen mondatot, amit apja kísértete
intézett hozzá, amikor felriadt a cipőjére permetező meleg húgytól. Aureliano Buendía
ezredes későbbre halasztotta a fürdőjét, nem a nedvesség és a hideg, hanem a nyomasztó
októberi köd miatt. Visszatérve a műhely felé, orrát megcsapta a tűzhely lámpabélszaga, mert
Irgalmas Szent Zsófia éppen tüzet rakott, mire ő ott maradt, hogy megvárja a konyhában,
amíg felforr a kávé, és elvihesse a maga cukor nélküli adagját. Irgalmas Szent Zsófia, mint
minden reggel, most is megkérdezte, milyen nap van, s ő megmondta, hogy kedd, október
tizenegyedike. Elnézve a tűzfénytől aranyló, rettenthetetlen asszonyt, aki mintha sem ebben a
pillanatban, sem életének bármely más pillanatában nem létezett volna teljesen, hirtelen
eszébe jutott egy másik október tizenegyedike, a háború idején, amikor arra a brutális
bizonyosságra riadt föl, hogy a mellette fekvő nő halott. Úgy is volt, s neki megmaradt a
fejében a dátum, mert egy órával előbb az a nő is megkérdezte, hogy milyen nap van. De
bármennyire feltámadt is az emlék, ezúttal sem látta be, hogy mennyire elhagyták a jóslatok,
és miközben forrt a kávé, puszta érdeklődéssel, de a nosztalgia legcsekélyebb veszélye nélkül
gondolt tovább a nőre, akinek soha nem tudta meg a nevét, és soha nem is látta az arcát, amíg
élt, mert sötétben botorkált oda az ágyához. De miután annyi nő lépett be az életébe ugyanígy,
s csak üresség maradt utánuk, nem emlékezett rá, hogy ez volt az, aki az első találkozás
önkívületében majdnem belefulladt a saját könnyeibe, s alig egy órával a halála előtt
megesküdött rá, hogy holtáig szeretni fogja. Aztán már nem gondolt se rá, se más nőre,
bement a műhelybe a gőzölgő csészével, és lámpát gyújtott, hogy megszámolja a
bádogdobozukban fekvő aranyhalacskákat. Tizenhét darab volt benne. Amióta úgy határozott,
hogy nem adja el a halait, naponta kettőt készített, s amikor elkészült huszonöt darab,
beolvasztotta őket a tégelyben, hogy aztán újrakezdje. Egész délelőtt elmerülten dolgozott,
semmire se gondolt, azt sem hallotta, hogy tíz órakor szakadni kezd az eső, s a műhely előtt
elfut valaki, és azt kiabálja, hogy csukják be az ajtókat, mert a víz elárasztja a házat; arról is
megfeledkezett, hogy a világon van, amíg Ursula be nem hozta az ebédet, és el nem oltotta a
lámpát.
- Micsoda eső! - mondta Ursula.
- Október - mondta az ezredes.
Közben föl sem pillantott az aznapi első aranyhalacskáról, mert éppen a rubinokat
illesztette be a szemek üregébe. Csak amikor már végzett vele, és a bádogdobozba tette a
többi közé, akkor kezdte kanalazni a levest. Aztán nagyon lassan megette az egyetlen tányérra
rakott hagymás pörköltet, rizst és sült banánszeleteket. Étvágyára nem hatottak sem a legjobb,
sem a legzordabb körülmények. Ebéd után a semmittevés kínjai következtek. Valamiféle
tudományos babonához igazodva, mindig csak kétórai emésztés után kezdett dolgozni,
olvasni, fürödni, szeretkezni, s ez a hiedelem olyan mélyen gyökerezett benne, hogy sokszor
még a hadműveleteket is elhalasztotta, nehogy vértolulás veszélyének tegye ki a seregét. Így
hát lefeküdt a függőágyára, egy bicskával kipiszkálta füléből a viaszt, és néhány perc múlva