Gabriel García Márquez - Száz év magány

Négy évig, tizenegy hónapig és két napig esett. Időnként csak szemerkélt, akkor mindenki
kicsípte magát, olyan arcot vágott, mint a lábadozók, és készült megünnepelni a derülést, de
hamarosan megtanulták, hogy a szünetekre csak még nagyobb ború következik. Az ég
dübörögve zúdította le terhét, észak felől orkánok jöttek, háztetőket téptek fel, falakat
döntöttek le, és gyökerestül csavarták ki az ültetvények utolsó palántáit. Akárcsak az
álmatlansági kór idején, amely Ursulának most eszébe jutott, maga az elemi csapás adott
ihletet az unalom elűzésére. Második Aureliano egyike volt azoknak, akik a legtöbbet
küzdöttek a tétlenség ellen. Azon az estén, amikor Brown úr rájuk küldte a vihart, éppen
hazament valamiért, és Fernanda felajánlott neki egy ütött-kopott esernyőt, amit az egyik
szekrényből kerített elő. - Nem kell, mondta Második Aureliano. - Itt maradok, amíg el nem
áll. Ezt persze nem kellett kötelező ígéretnek felfogni, de ő majdnem szó szerint állta, amit
mondott. Mivel a ruhái Petra Cotesnél maradtak, háromnaponként levette, ami rajta volt, és
alsónadrágban várt, amíg kimosták. Időtöltésül elhatározta, hogy kijavítja a ház különféle
hibáit. Sarokvasakat rögzített, zárakat olajozott, reteszeket csavarozott, kilincseket szerelt.
Hónapokon át téblábolt a szerszámosládával, amit még José Arcadio Buendía idejében
hagyhattak ott a cigányok, és senki se tudta volna megmondani, vajon az önkéntelen
testmozgás, a téli unalom vagy a kényszerű böjt tette-e, hogy pocakja szép lassan lelappadt,
mint a tömlő, üdvözült teknősbékaarca már nem volt olyan vérmes, tokája már nem duzzadt
annyira, s egyáltalán, többé-kevésbé kilépett a vastagbőrűek rendjéből, és újra meg tudta kötni
a cipőfűzőjét. Látva, ahogy a kilincsek szerelésével és órák szétszedésével foglalatoskodik,
Fernanda arra gondolt, talán őt is a rombolásnak-teremtés szenvedélye űzi, mint Aureliano
Buendía ezredest az aranyhalacskákkal, Amarantát a gombokkal és a szemfödővel, Második
José Arcadiót a pergamenekkel és Ursulát a tulajdon emlékeivel. De ez nem volt igaz. Csak az
esőt érhette vád, amely mindent felforgatott, úgyhogy a legmeddőbb gépek fogaskerekei is
virágot hajtottak, ha háromnaponként meg nem olajozták őket, a brokátok fémszálai
elrozsdásodtak, és a nyirkos fehérneműn sáfrányszínű algák születtek. Olyan nedves volt a
levegő, hogy a halak az ajtón át beúszhattak volna a szobákba, aztán ki az ablakon. Ursula egy
reggel arra ébredt, hogy valamiféle békés aléltságban már közeledik a vég; már szólt is, hogy
hozzák el Antonio Isabel atyát, hordágyon, ha kell, amikor Irgalmas Szent Zsófia fölfedezte,
hogy a hátát egész piócamozaik borítja. Izzó üszkökkel egyenként szedegették le valamennyit,
mielőtt még az utolsó csepp vérét is kiszívták volna. A házban felgyűlt víz elvezetésére
csatornákat kellett ásni, ki kellett söpörni a varangyokat meg a csigákat, hogy felszáradjon a
padló, kivehessék az ágyak lába alól a téglákat, és újra cipőben járhassanak. Második
Aureliano a sok apró foglalatosság közepette, amely egészen lekötötte, csak akkor eszmélt rá,
hogy eljárt felette az idő, amikor egy alkonyi órán hintaszékéből a korai naplementét nézte, és
eszébe jutott Petra Cotes, de mégsem érzett bizsergést. Nem esett volna nehezére visszatérni
Fernanda sótlan szerelméhez, miután az asszony szépsége valamelyest lehiggadt a korral, de
az eső megóvta mindenféle szenvedélyes mohóságtól, és eltöltötte az étvágytalanság
szivacsos derűjével. Jólesett elgondolnia, valaha mi mindenre lett volna képes ebben az
esőben, amely idestova egy éve tartott. Annak idején az elsők között hozatott Macondóba
cinkbádog lemezeket - jóval a banántársaság előtt, melynek a révén aztán divatba jöttek -,
éspedig csakis azért, hogy befedje velük Petra Cotes hálószobáját, és élvezhesse a mélységes
meghittség érzését, amit ez idő tájt az eső kopogása keltett benne. De még kicsapongó
ifjúságának ezek a bolond emlékei sem lendítették ki közönyéből, mintha az utolsó tivornya
végleg felemésztette volna az osztályrészéül jutott bujaságot, cserében azt a csodálatos
kárpótlást nyújtva, hogy keserűség és megbánás nélkül gondolhasson vissza mindenre. Úgy
látszott, az özönvíz végre megadta az alkalmat, hogy leüljön és magába szálljon, s a
harapófogók és olajozókannák láza felébresztette benne a késői sóvárgást a sok hasznos