utcán folyik. Mégis ő rohant elsőnek bámészkodni, amikor meghallották, hogy Gerineldo
Márquez ezredes halottas kocsija a ház felé közeledik, bár amit a résre nyitott ablakból látott,
úgy lesújtotta, hogy azután sokáig nagyon bánta a gyarlóságát.
Nyomorúságosabb gyászmenetet elképzelni se lehetett. A koporsót egy ökrös szekér vitte,
banánlevelekből fontak tetőt föléje, de olyan erővel szakadt az eső, és az utcákat úgy felverte
a sár, hogy a kerekek lépten-nyomon kátyúba ragadtak, és a tető kis híján széthullt. A
koporsóra csorgó bánatos eső átáztatta a zászlót, amivel leborították: ugyanazt a vértől és
lőportól mocskos zászlót, amit az önérzetes veteránok visszautasítottak. Ott hevert a koporsón
a réz- és selyembojtos kard is, amit Gerineldo Márquez ezredes mindig fogasra akasztott a
szalonban, hogy fegyvertelenül lépjen be Amaranta varróműhelyébe. A szekér mögött ott
tocsogtak a sárban, térdig feltűrt nadrággal, néhányan mezítláb, a neerlandiai fegyverletétel
utolsó életben maradt résztvevői, egyik kezükben ösztöke, amellyel az ökröket nógatták, a
másikban művirágkoszorú, amelynek színét vette az eső. Mint valami valószerűtlen látomás,
úgy jelentek meg az utca végében, amely még Aureliano Buendía ezredes nevét viselte, s
amikor a házhoz értek, valamennyien odafordultak, majd a saroknál kikanyarodtak a térre,
ahol kénytelenek voltak segítséget kérni, hogy a szekeret kihúzzák a kátyúból. Ursula kivitette
magát Irgalmas Szent Zsófiával a kapuba. Olyan figyelmesen követte a temetés
viszontagságait, hogy mindenki azt hitte, csakugyan látja: még a keze is, melyet a hírhozó
arkangyalok mozdulatával tartott a magasba, együtt rázkódott a szekérrel.
- Isten veled, Gerineldo fiam! - kiáltotta. - Üdvözöltetem az enyémeket: mondd meg nekik,
hogy ha eláll az eső, találkozunk!
Második Aureliano visszasegítette az ágyába, és fesztelenül, ahogy mindig is bánt vele,
megkérdezte, mit jelentett ez a búcsúzás. - Az igazat - felelte Ursula. - Csak azt várom, hogy elálljon az eső, és meghalok.
Második Aureliano elrémült az utcák állapotán. Elkésett aggodalmában, hogy mi lehet a
jószággal, magára borított egy viaszosvásznat, és elment Petra Coteshez. Szeretőjét az
udvaron találta, derékig vízben, amint épp azon fáradozott, hogy továbblökjön egy zátonyra
futott lótetemet. Második Aureliano a segítségére sietett egy rúddal, és a hatalmas, felpuffadt
tetem lendült egyet, mint a harang, majd elragadta a zúgó sártenger. Amióta eleredt az eső,
Petra Cotes egyebet sem csinált, mint az udvarát tisztogatta a dögöktől. Az első hetekben még
üzengetett Második Aurelianónak, hogy sürgősen tenni kell valamit, ő pedig visszaüzente,
hogy ráérnek, hogy egyáltalán nem ijesztő a helyzet, majd kigondol valamit, ha eláll az eső.
Petra Cotes megüzente, hogy az istállókat elöntötte a víz, az állatok a magaslatokra húzódtak,
ahol nincs mit enniük, s ki vannak szolgáltatva a tigriseknek és a dögvésznek. Nincs mit tenni - felelte Második Aureliano. - Majd ha eláll az eső, születnek helyettük mások. - Petra Cotes
látta, hogy fürtökben hullanak, s alig győzte megadni a kegyelemdöfést azoknak, amelyek
megfeneklettek a sárban. Süket tehetetlenséggel nézte, ahogy az özönvíz irgalmatlanul
elpusztítja azt a vagyont, amely egykor a legnagyobb és a legbiztosabb volt Macondóban, s
amelyből csak a bűz maradt. Amikor Második Aureliano rászánta magát, hogy odamenjen
körülnézni, már csak a lótetem várta meg egy rozoga öszvér az istálló romjai közt. Petra
Cotes meglepetés, öröm és neheztelés nélkül fogadta, csak egy kis gúnyos mosoly ült ki az
arcára. - Épp ideje! - mondta.
Sokat öregedett, csont és bőr volt, lándzsa alakú ragadozószeme megszomorodott és
megszelídült a sok esőbe bámulástól. Második Aureliano több mint három hónapig nála
maradt, nem mintha itt jobban érezte volna magát, mint a családi otthonban, hanem mert
ennyi idő kellett neki, hogy ismét nekidurálja magát, és a fejére borítsa a ponyvát. - Ráérünk -
mondta, akárcsak a másik házban. - Várjunk még: néhány óra múlva talán eláll az eső. - Az
első hét hozzászoktatta a romboláshoz, amit az idő és az eső vitt végbe szeretője egészségi
állapotában; lassanként megint olyannak látta, mint régen, visszagondolt boldog őrjöngéseire,