benőtt állati csontvázak hevertek: utolsó emlékei a jövevények hordáinak, akik éppolyan
fejvesztve menekültek el Macondóból, ahogy jöttek. A házak, amelyek gomba módra nőttek
ki a banánláz idején, elhagyottan álltak. A banántársaság mindent leszerelt. A hajdani
drótkerítéses város helyén romhalmaz állt. A faházikókat, a hűvös verandákat, ahol a kellemes
délutáni kártyapartik folytak, mintha önmagát megelőzve söpörte volna el az a prófétai
szélvihar, amely évekkel később eltörülte Macondót a föld színéről. A vad förgeteg után csak
egyetlen emberi nyom maradt: Patricia Brown fél kesztyűje az árvácskákkal borított autóban.
Az elvarázsolt vidék, amelyet José Arcadio Buendía az alapítás idején kutatott fel, s ahol
később a banánültetvények virultak, korhadozó rönkök mocsarává vált, s távoli horizontján
még hosszú évekig látni lehetett a tenger csöndes tajtékját. Második Aureliano fájdalmas
perceket élt át azon az első vasárnapon, amikor száraz ruhát vett fel, és kiment megnézni a
falut. A katasztrófa túlélői, akik már itt éltek, még mielőtt a banántársaság orkánja megrázta
volna Macondót, az utca közepén üldögélve sütkéreztek az első napfényben. Bőrük még
őrizte az algák zöldjét és a dohszagot, amivel az eső átitatta, de látszott rajtuk, hogy szívük
mélyén boldogok, amiért visszakapták a falut, amelyben születtek. A Törökök utcája ismét
olyan volt, mint régen, a hajdani időkben, amikor a papucsos és karika-fülbevalós arabok,
akik arapapagájokért csecsebecséket kínálgatva járták a világot, Macondóban alkalmas zugra
találtak, ahol kipihenhetik ezredéves bolyongásukat. Az esőlátta utcán már foszladozott a
bazári portéka, az ajtók elé kirakott árut moha pettyezte, a pultokat aláásták a termeszek, a
falakat megrágta a nedvesség, de az arabok harmadik nemzedéke ugyanott ült és ugyanabban
a tartásban, mint apáik és nagyapáik, hallgatagon, szenvtelenül, mint akiket nem kezdhet ki se
az idő, se a pusztulás, olyan elevenen vagy olyan holtan, ahogy az álmatlansági kór és
Aureliano Buendía ezredes harminckét háborúja után üldögéltek. Oly döbbenetes lelki
nyugalommal szemlélték a romokban heverő játékasztalokat, lacipecsenyés pultokat,
céllövőbódékat és az álomfejtők meg tenyérjósok sikátorát, hogy Második Aureliano
megkérdezte tőlük szokásos fesztelenségével: milyen titokzatos praktikákhoz folyamodtak,
hogy túlélték a hajótörést, hogy az ördögbe tudtak a felszínen maradni - mire sorba
valamennyien, ajtóról ajtóra, ravasz mosollyal és álmatag pillantással, anélkül hogy
összebeszéltek volna, ugyanazt felelték:
- Úszva.
Az őslakók közül talán csak Petra Cotesnek volt arab szíve. Végignézte, amint a pusztító
vihar elsodorja az ólait és az istállóit, de a házat sikerült lábon tartania. Az utolsó évben
kétségbeesett üzeneteket küldött Második Aurelianónak, aki azt üzente vissza, hogy nem
tudja, mikor tér meg hozzá, de mindenesetre visz majd egy láda aranyat, hogy beborítsa vele a
hálószoba padlóját. Petra Cotes ekkor kutatni kezdett a szívében egy kis maradék erő után,
amelynek segítségével túlélheti a katasztrófát, de csak józan és jogos haragra talált, amely
megeskette rá, hogy ismét előteremti a szeretője kezén és az özönvíz sodrában elúszott
vagyont. Oly elszánt fogadalom volt ez, hogy amikor Második Aureliano nyolc hónappal az
utolsó üzenet után visszatért hozzá, a beesett szemű, megzöldült, borzas és a rühtől csipkés
bőrű Petra Cotes épp cédulákat számozott, mert tombolát akart rendezni. Második
Aurelianónak földbe gyökerezett a lába, s olyan nyeszletten és ünnepélyesen bámult, hogy
Petra Cotes azt hitte, nem is élete nagy szerelme, hanem annak ikertestvére jött el hozzá. - Bolond vagy - mondta Második Aureliano. - Hacsak nem a csontokat akarod tombolán
kisorsolni.
Ekkor Petra Cotes azt mondta, hogy nézzen be a hálószobába, s ott Második Aureliano egy
öszvért talált. Csupa csont és bőr volt, minta gazdája, de ugyanolyan élénk és tettre kész.
Petra Cotes a haragjával táplálta, és amikor már nem volt se abrak, se kukorica, se gyökér,
beköltöztette a hálószobájába, és odaadta neki zabálni a perkállepedőket, a
perzsaszőnyegeket, a plüss ágytakarókat, a bársonyfüggönyöket s a püspöki ágy arannyal
átszőtt, selyembojtos baldachinját.