Gabriel García Márquez - Száz év magány

mindig unalom és fáradtság környékezte. De Petra Cotes mégsem érezte soha olyan jó
férfinak, mint most, talán mert szerelemnek hitte az iránta való részvétet és az összetartozási
érzést, amit a nyomor váltott ki mindkettőjükből. A lecsupaszított ágy szerepet cserélt:
őrjöngések színteréből a meghitt együttlét menedékhelye lett. Miután a sokszorozó tükröket
elárverezte, hogy állatokat vásárolhassanak a tombolához, s a buja bársonyokat és
damasztokat megette az öszvér, késő éjszakáig fennmaradtak, mint két ártatlanul virrasztó
öreg, s számolásra és garasok rakosgatására fordították azt az időt, amit valaha az önmaguk
elprédálásával prédáltak el. Néha még az első kakasszó is ébren találta őket, amint rakják-
bontják a kis pénzoszlopokat, az egyikből levesznek, a másikhoz hozzátesznek egy keveset,
ezt Fernandának, ezt Amaranta Ursula cipőjére, ezt Irgalmas Szent Zsófiának, aki a háborús
idők óta nem vett magának új ruhát, ezt meg koporsóra, ha Ursula meghal, ezt kávéra,
amelynek egy centavóval drágul a fontja minden három hónapban, ezt meg cukorra, amely
egyre kevésbé édesít, ezt meg tűzifára, amely még csuromvizes az özönvíztől, ezt pedig a
tombolacédulákhoz szükséges papírra és színes tintára, s ami megmaradt, azt az áprilisi borjú
pótlására: csak a bőrét tudták csodával határos módon megmenteni, mivel karbunkulust
kapott, amikor már majdnem minden tombolajegyet eladtak. Oly tiszták voltak e
nyomormisék, hogy mindig Fernandának hagyták meg a legtetemesebb részt, és sohasem
lelkifurdalásból vagy szánalomból, hanem mert Fernanda jólétét fontosabbnak tartották a
magukénál. Az volt az igazság, bár egyikük se tudta, hogy mindketten úgy gondoltak rá, mint
a saját édeslányukra, akit annyira akartak, s aki nem született meg soha: egyszer még arra is
ráfanyalodtak, hogy három napig kását egyenek, csak hogy Fernanda egy hollandi
gyolcsabroszt vehessen magának. De akárhogy törték magukat, akárhogy bűvészkedtek a
pénzzel, és akármilyen ravaszságokat agyaltak is ki, őrző angyalaik álomba zuhantak a
fáradtságtól, mialatt ők a garasokat tornyozták-osztották, hogy legalább a megélhetésükre
maradjon valami. A siralmas eredmények utáni álmatlanságban azon töprengtek, vajon mi
történt a világgal, hogy a jószág már nem szaporodik olyan féktelenül, mint régen, miért
folyik ki kezük közül a pénz, s az emberek, akik nemrég még kötegszámra szórták a bankót a
tivornyákon, most miért tartják valóságos rablásnak, ha tizenkét centavót kell fizetniük egy
hat tyúkra szóló tombolajegyért. Második Aureliano arra gondolt, bár nem mondta, hogy nem
a világban van a baj, hanem Petra Cotes titokzatos szívének egy eldugott zugában, ahol a
vízözön alatt történnie kellett valaminek, amitől az állatok meddővé váltak, a pénz pedig
cseppfolyóssá. Mivel e rejtély nem hagyta nyugton, oly mélyre igyekezett leásni Petra Cotes
érzéseibe, hogy az érdekét keresve rátalált a szerelemre: addig próbálta megszerettetni magát,
míg végül maga lett szerelmes. Petra Cotes pedig egyre több szerelemmel viszonozta növekvő
gyengédségét, s így aztán, őszük beteljesültén, ismét hinni kezdett abban az ifjúi babonában,
hogy a szegénység a szerelem szolgálója. Visszapillantva, most már mind a ketten akadálynak
látták eszeveszett tivornyáikat, látványos gazdagságukat és féktelen paráznaságukat, és
sajnálták, hogy annyi időt pazaroltak el az életükből, amíg rátaláltak a közös magány
paradicsomára. A meddő cinkosság hosszú évei után őrült szerelemre gyúlva, élvezték a
csodát, hogy az asztalnál éppúgy szeretik egymást, mint az ágyban, és olyan hatalmas lett a
boldogságuk, hogy még elaggott korukban is hancúroztak, mint a nyulak, és harapdálták
egymást, mint a kutyák.
A tombola nem lett jövedelmezőbb. Második Aureliano eleinte minden héten három napra
bezárkózott régi állattenyésztőirodájába, és egymás után rajzolta a jegyeket, nem minden
művészet nélkül festve rájuk egy piros tehénkét, egy zöld malacot vagy egy kék
csirkecsoportozatot aszerint, hogy mit sorsoltak ki, s nyomtatott betűket ügyesen utánozva írta
fel rájuk a vállalkozás nevét, amely Petra Cotes leleménye volt: A Mennyei Gondviselés
Tombolája. De végül is úgy belefáradt a heti kétezer jegy megrajzolásába, hogy
gumibélyegzőket csináltatott az állatokról, a feliratról és a számokról, ami különböző színű
festékpárnák használatára egyszerűsítette a munkáját. Utolsó éveikben azt találták ki, hogy