- Látod - mondta Amaranta Ursula, elfojtva a nevetését - , már nem is lélegzik.
- Hiszen beszélek! - kiáltotta Ursula.
- Már nem is beszél - mondta Aureliano. - Kimúlt, mint egy kis tücsök.
Ursula ekkor megadta magát a bizonyosságnak. - Istenem - jajdult fel csöndesen. - Ez hát a
halál. - És véget nem érő, szapora, elmerült imádságba kezdett, amely több mint két napig
tartott, s amelyben keddre már összekavarodtak az Úrhoz intézett fohászok és a gyakorlati
tanácsok, hogy a vöröshangyák össze ne döntsék a házat, hogy soha ne hagyják kialudni a
mécsest Remedios dagerrotípiája előtt, s hogy egyetlen Buendía se kössön soha házasságot
vérrokonnal, mert abból disznófarkú gyerekek születnének. Második Aureliano megpróbálta
kihasználni Ursula delíriumát, hogy szóra bírja, hová ásta el az aranyat, de megint csak hiába
könyörgött. - Ha megjön a gazdája - mondta Ursula -, az Úr majd megvilágosítja, hogy
rátaláljon. - Irgalmas Szent Zsófia biztos volt benne, hogy bármelyik percben halva találhatja,
mert felfigyelt rá, hogy az utóbbi napokban a természet furcsa módon megzavarodott: a
rózsákból büdös libatopszag áradt; amikor leejtett egy zöldborsóval teli tökhéjat, a
borsószemek tökéletes mértani rendben tengeri csillaggá álltak össze a padlón; s egy éjjel
fénylő, narancssárga korongokat látott átsuhanni az égen.
Nagycsütörtökre virradóra csakugyan meghalt. Amikor legutóbb, még a banántársaság
idejében némi segítséggel megpróbált utánagondolni a korának, úgy számította, hogy a
száztizenötödik és a százhuszonkettedik életéve között járhat. Egy kis ládában temették el,
alig volt nagyobb a kosárnál, amelyben Aurelianót elhozták, s a temetésre nagyon kevesen
jöttek el, részben azért, mert már nemigen akadt, aki emlékezett rá, másrészt mert dél volt, és
akkora hőség, hogy a bódult madarak úgy csapódtak neki a falaknak, mint a sörét,
átszakították az ablakok szúnyoghálóit, és holtan estek le a szobákban.
Először azt hitték, hogy dögvész pusztít. A háziasszonyok alig győzték kisöpörni a döglött
madarakat, különösen a szieszta órájában, a férfiak pedig szekéren hordták őket a folyóba.
Húsvétvasárnap a százéves Antonio Isabel atya kihirdette a szószékről, hogy a madarak
hullását az átkoserejű Bolygó Zsidó hozta rájuk, akit előző éjjel ő maga is látott. Leírta, hogy
milyen volt: korcs teremtmény, egy bakkecske és egy eretnek némber ivadéka, pokolbeli
szörnyeteg, akinek a lélegzete áthevíti a levegőt, s a látogatása nyomán majd torzszülöttek
fogannak a fiatalasszonyok méhében. Az apokaliptikus szózatra nem sokan figyeltek fel, mert
a falu biztos volt benne, hogy az élemedett korú plébános félrebeszél. De szerda hajnalban
egy asszony mindenkit fellármázott, mert egy kétlábú patás nyomaira bukkant. A világos és
összetéveszthetetlen nyomok láttán többé senki sem kételkedett benne, hogy valóban létezik
egy olyasféle szörnyeteg, amilyet a plébános leírt, és közös erővel csapdákat állítottak az
udvarokon. Így aztán sikerült is elfogni. Ursula halála után két héttel Petra Cotest és Második
Aurelianót iszonyú borjúbőgés riasztotta fel egészen közelről. Mire fölkeltek, egy csapat férfi
már azzal foglalatoskodott, hogy lehúzza a szörnyeteget a hegyes nyársakról, melyeket egy
száraz gallyakkal betakart verem alján helyeztek el, s a bőgés abbamaradt. Annyit nyomott,
akár egy ökör, bár termetre nem volt nagyobb egy kamasznál, és nyálkás, zöld vér szivárgott a
sebeiből. Testét durva sörte borította, apró kullancsokkal tele, s a bőre kőkemény volt, mint a
gályatartóhal páncélja, de emberi testrészei a plébános leírásával ellentétben inkább
valamiféle beteges angyalra vallottak, nem pedig emberre, mert finom és ápolt bűvészkeze
volt, nagy, homályos szeme, s a lapockájából két behegesedett és kérges csonk állt ki, két
hatalmas szárnyé, amit fejszével hasíthattak le. Bokájánál fogva fellógatták a tér egyik
mandulafájára, hogy mindenki lássa, s amikor már rothadni kezdett, máglyán elégették, mert
nem tudták eldönteni, hogy a korcs természetével állatnak tekintendőe, amelyet a folyóba kell
vetni, vagy pedig kereszténynek, akit megillet a temetés. Sohasem derült ki, hogy valóban
őmiatta pusztultak-e el a madarak, de a fiatalasszonyok méhében nem fogantak meg a
bejelentett torzszülöttek, és a hőség se csökkent.
Rebeca még ugyanennek az évnek a végén meghalt. Argénida, aki egy életen át szolgálta, a
blacktrush
(BlackTrush)
#1