Gabriel García Márquez - Száz év magány

mert azzal akart útra kelni, amije volt: egy peso huszonöt centavóval. Aztán látta a szobája
ablakából, amint kis batyujával átmegy az udvaron, a lábát húzva, görnyedten az évek súlya
alatt, és azt is látta, amint kívülről benyúl a kapu résén, és bereteszeli maga mögött. Soha
többé nem hallottak róla.
Miután értesült a szökésről, Fernanda egy álló napon át rikácsolt, s közben fenekestül
felforgatta a ládákat, komódokat és szekrényeket, hogy Irgalmas Szent Zsófia nem vitt-e
magával valamit. Majd életében először megpróbált tüzet rakni, megégette az ujját, és
Aurelianóhoz kellett fordulnia, hogy legyen szíves, tanítsa meg a kávéfőzésre. Végül is
Aureliano látta el a konyhai teendőket. Amikor Fernanda felkelt, már készen várta a reggeli, s
később is csak azért jött ki a szobájából, hogy elvegye az ételt, amit Aureliano fedő alatt ott
hagyott a tűzhely parazsán, azután pedig magányosan elfogyassza a lenvászon abrosszal
terített asztal végében, kandeláberek között, tizenöt üres székre meredve. Aureliano és
Fernanda még ilyen körülmények között sem osztották meg a magányukat, ki-ki a magáéban
élt tovább, maga takarította a szobáját, miközben a pókhálók behavazták a rózsaágyakat,
kitapétázták a gerendákat, és kipárnázták a falakat. Ekkoriban támadt Fernandának az az
érzése, hogy a házban szellemek nyüzsögnek. Úgy rémlett, mintha a tárgyak, főként a
mindennapi használati tárgyak kifejlesztették volna magukban az önerejű helyváltoztatás
képességét. Fernanda hosszú órákat vesztegetett el az olló keresésével, amelyről biztosan
tudta, hogy az ágyára tette le, és miután mindent felforgatott, egy polcon találta meg a
konyhában, ahová emlékezete szerint négy napja be se tette a lábát. Egyszer csak azt
tapasztalta, hogy a kredencfiókból eltűnt minden villa, viszont hatot talált az oltáron és hármat
a mosókonyhában. Még jobban kétségbeejtette a tárgyak vándorlása, ha leült levelet írni. A
tintatartó, amit jobbra tett le, baloldalt bukkant fel, az itatóspárna eltűnt, s csak két nap múlva
talált rá a vánkosa alatt, a José Arcadiónak írt papirosok összekeveredtek az Amaranta
Ursulának írottakkal, és mindig az a nyomasztó érzés kínozta, hogy elcserélte a borítékokat,
mint ahogy jó néhányszor meg is történt. Egyszer elveszett a tolla. Két hét múlva a postás
adta vissza, aki a táskájában akadt rá, és házról házra járva kereste a gazdáját. Fernanda
eleinte azt hitte, hogy mindez a láthatatlan orvosok műve, akárcsak a pesszáriumok eltűnése,
és neki is ült egy levélnek, hogy megkérje őket, hagyják békén, de valami közbejött tennivaló
miatt abba kellett hagynia, és amikor visszament a szobájába, nemcsak az elkezdett levelet
nem találta, de arról is megfeledkezett, hogy egyáltalán írni akart. Egy időben Aurelianóra
gyanakodott. Figyelni kezdte: tárgyakat rakott az útjába, hogy rajtakapja, amint máshová teszi
őket, de hamarosan meggyőződött róla, hogy Aureliano nem mozdul ki Melchiades
szobájából, hacsak nem a konyhába vagy az árnyékszékre megy, és nem is a tréfák embere.
Így aztán arra a megállapításra jutott, hogy a szellemek incselkednek vele, és jónak látta, ha
mindent odaerősít arra a helyre, ahol használni szokta. Az ollót hosszú zsinóron az ágy
fejtámlájához kötötte. A tollat és az itatóspárnát az asztal lábához kötözte, a tintatartót pedig a
lapjához ragasztotta, jobb kéz felől. A problémák nem oldódtak meg máról holnapra, mert
egy-két órai varrogatás után már nem volt elég hosszú az olló zsinege, mintha a szellemek
megkurtították volna. Így járt a toll zsinórjával, sőt a tulajdon karjával is, amely egy kevés
írás után már nem érte el a tintatartót. Se Amaranta Ursula Brüsszelben, se José Arcadio
Rómában nem tudott meg soha semmit ezekről az apró viszontagságokról. Fernanda azt írta,
hogy boldog, mint ahogy az is volt, hiszen megszabadult minden kötelezettségétől: mintha az
élet visszasodorta volna a szülei világába, ahol a hétköznapok gondjai senkit sem gyötörtek,
mert a képzelet már előre megoldotta őket. A véget nem érő levelezés minden időérzékétől
megfosztotta, különösen azután, hogy Irgalmas Szent Zsófia elment. Megszokta, hogy a
napokat, hónapokat és éveket visszafelé számolja, a gyerekeinek hazajövetelére kitűzött
dátumokhoz viszonyítva. De amikor többször is elhalasztották érkezésüket, a dátumok
összezavarodtak, a határidők összekeveredtek, és Fernanda napjai olyan egyformák lettek,
mintha nem is múlnának. De nem türelmetlenkedett: az állandó késés inkább valamiféle