kevéssé ismerte a világot, és annyira beléivódott az engedelmesség, hogy szívében
kiszáradtak a lázadás magvai. Visszatért hát a börtönébe, tovább böngészte a pergameneket,
és késő éjszakáig hallgatta, hogyan zokog a szobájában Fernanda. Egy reggel szokása szerint
kiment a konyhába, hogy begyújtson, és a kihamvadt parázson megtalálta az előző nap
odakészített ebédet. Ekkor benyitott Fernanda szobájába: az ágyán feküdt, a hermelin palást
alatt, szebb volt, mint valaha, a bőre elefántcsont páncél. Amikor José Arcadio négy hónappal
később hazaérkezett, még mindig ott találta, épen és érintetlenül.
Anya és fia közt még sohasem volt ekkora hasonlóság. José Arcadio gyászfekete
taftöltönyt viselt, gömbölyített és kemény inggallért, nyakkendő helyett egy vékony
selyemszalagot hurokra kötve. Arca sápadt volt, mint a viasz, szeme révedező, ajka erőtlen.
Simára fésült, brillantintól fénylő, fekete haja, középen egy vértelen és nyílegyenes
választékkal, parókának látszott, akárcsak a szenteké a szobrokon. Paraffinszerű arcán a
gondosan kiborotvált szakáll árnyéka úgy sötétlett, mint egy erkölcsi folt. Keze fehér volt,
zöld erekkel, parazita ujjakkal, s a bal mutatóujján kerek, opálköves, vastag aranygyűrűvel.
Aurelianónak, amikor kaput nyitott neki, nem kellett a fejét törnie, hogy ki lehet: rögtön látta,
hogy nagyon messziről jött. Léptei nyomán a házat betöltötte annak a szagosvíznek az illata,
amit Ursula locsolt a fejére kisfiú korában, hogy a sötétben is megtalálja. José Arcadio valami
megmagyarázhatatlan módon, annyi távol töltött év után is, megmaradt ugyanannak az őszies
kedvű, roppant szomorú és magányos kisfiúnak. Egyenesen az anyja szobájába ment, ahol
Aureliano négy hónapon át higanygőzöket fejlesztett a nagyapja nagyapjának athanorjában,
hogy Melchiades receptje szerint konzerválja a tetemet. José Arcadio nem kérdezett semmit.
Homlokon csókolta a holttestet, szoknyája alól kihúzta a bélésbe varrt zsebet, amelyben
három használatlan pesszárium és a ruhásszekrény kulcsa rejtőzött. Mindent gyors és
határozott mozdulatokkal művelt, rácáfolva bágyadt külsejére. A szekrényből kivett egy
ládikót, intarziás fedelén a családi címerrel, és szantálillatú belsejében megtalálta azt a
terjedelmes levelet, amelyben Fernanda, hogy könnyítsen a szívén, leírta mind az eltitkolt
igazságokat. Állva olvasta el, mohón, de felindulás nélkül. A harmadik oldalnál szünetet
tartott, és új szemmel nézett Aurelianóra, mint aki csak most látja meg igazán.
- Szóval - mondta, s a hangjában volt valami borotvaélesség - , te vagy a fattyú.
- Aureliano Buendía vagyok.
- Mars a szobádba - mondta José Arcadio.
Aureliano bement, és még a kíváncsiság se csalta elő, amikor meghallotta a magányos
temetés hangjait. Néha látta a konyhából, amint José Arcadio, nehezen lélegezve, fuldokolva
mászkál ide-oda, és még éjfél után is összevissza bolyong a rommá lett szobákban. Hosszú
hónapokon át nem hallotta a hangját, nemcsak azért, mert José Arcadio nem szólt hozzá,
hanem mert neki se volt kedve beszélgetni, és nem is ért rá, hogy a pergameneken kívül bármi
másra gondoljon. Fernanda halála után elővette az utolsó előtti aranyhalat, és elment a katalán
tudós boltjába, hogy megkeresse a könyveket, amelyekre szüksége volt. Nem érdekelte
semmi, amit útközben látott, talán azért, mert nem hasonlíthatta össze semmiféle emlékkel, s
a néptelen utcák és az elhagyatott házak éppen olyanok voltak, mint akkoriban képzelte,
mikor a lelkét is odaadta volna, hogy megismerhesse őket. Az engedélyt, amit hiába várt
Fernandától, önmaga adta meg magának, de csak egyetlenegyszer, egy bizonyos célra és a
lehető legrövidebb időre, úgyhogy megállás nélkül futott át tizenegy utcasarkon, míg oda nem
ért az álomfejtők hajdani sikátorának egyik háza elé, és lihegve belépett a homályos, vaksi
helyiségbe, ahol alig lehetett mozogni. Nem annyira könyvesboltnak, mint inkább ócska
könyvek szemétdombjának látszott, amelyek összedobálva hevertek a termeszrágta polcokon,
a pókháló lepte sarkokban és még a polcok közti átjárókban is. A tulajdonos egy hosszú
asztalnál, amely szintén roskadozott a fóliánsok alatt, valami elapadhatatlan írásművet
körmölt lila és kissé eszelős betűkkel kitépett füzetlapokra. Szép, ezüstös üstöke volt, amely
úgy bukott a homlokára, mint a kakadubóbita, s élénk, hunyorgó, kék szemében az olyan