Gabriel García Márquez - Száz év magány

Sokszor mellészegődött, keverék nyelven elbeszélgetett vele a kakaslevesekről és a nyomor
egyéb nyalánkságairól, és továbbra is kísérgette volna, ha Nigromanta nem adja értésére,
hogy társasága elriasztja az ügyfeleit. Bár néhányszor elfogta a kísértés, és maga Nigromanta
is csupán közös nosztalgiájuk természetes beteljesülését látta volna benne, mégsem feküdt le
vele. így aztán Aureliano még mindig szűz volt, amikor Amaranta Ursula visszajött
Macondóba, és olyan testvéri öleléssel köszöntötte, hogy elállt a lélegzete. Valahányszor látta,
s még inkább, amikor Amaranta Ursula a divatos táncokra tanította, ugyanazt a szivacsos
gyengeséget érezte a csontjaiban, amely üknagyapját is felzaklatta, amikor Pilar Ternera a
kártya ürügyén a magtárba hívta. Gyötrelmeit megpróbálta a pergamenek még alaposabb
tanulmányozásába fojtani, és menekült a nagynéni ártatlan cirógatásai elől, hogy éjszakáit ne
mérgezzék a szorongás felfakadó forrásai, de minél inkább kerülte, annál mohóbban
szomjazott érdes nevetésére, boldog macskahörgésére és hálatelt trilláira, melyeket a napnak
bármelyik órájában és a háznak legkevésbé valószínű zugaiban hallatott, a szerelemtől
haldokolva. Egy éjjel, tíz méterre Aureliano ágyától, az ötvösműhely munkaasztalán a hibbant
ölű házaspár betörte az üvegszekrényt, és végül is egy tócsányi sósavban szerette egymást.
Aureliano nemhogy egy pillanatra sem hunyta le a szemét, hanem másnapra be is lázasodott,
és egész nap zokogott dühében. Úgy érezte, egy örökkévalóság telik el, míg végre
beesteledett, s ő először várta Nigromantát a mandulafák árnyékában, a kétség jeges
tűszúrásai közepette, markában az egy peso ötven centavóval, amit Amaranta Ursulától kért,
nem mintha rá lett volna szorulva, inkább csak azért, hogy valamiképpen őt is bepiszkolja,
lealjasítsa, prostituálja a kalandjával. Nigromanta magával húzta szemfényvesztő
gyertyalángoktól pislákoló szobájába, rossz szerelmektől gyűrött lepedőjű tábori ágyára és
szívós, elszánt, vad kutyatestére, amely, azt hitte, egykettőre elbánik vele, mint egy
megszeppent kisfiúval, de aztán hirtelen tapasztalnia kellett, hogy férfival van dolga, akinek
iszonyú ereje szeizmikus mozgásokat támaszt a belső szerveiben.
Így kezdődött a kapcsolatuk. Aureliano délelőttönként a pergameneket böngészte, a
sziesztaidőben pedig Nigromanta már várta az álmosító szobában, hogy kitanítsa előbb a
giliszták, majd a csigák és végül a rákok figuráira, míg el nem kellett válnia tőle, hogy kósza
szerelmekre lessen. Aureliano csak hetek múlva fedezte fel, hogy Nigromantának egy vékony
öv van a derekán, olyan, mint egy cselló húrja, de kemény, mint az acél, egy darabból való,
mintha együtt született és nőtt volna vele. Két szeretkezés közt szinte mindig ettek az ágyban,
meztelenül, a kápráztató hőségben, a nappali csillagok alatt, amelyeket a rozsda tűzött a
cinktetőre. Nigromantának most először akadt állandó embere, házi bikája, amint maga
mondogatta, gurulva a nevetéstől, s már-már a szívét is elfogták az ábrándok, amikor
Aureliano bevallotta Amaranta Ursula iránti visszafojtott szenvedélyét, mely a
pótmegoldástól nemhogy enyhült volna, de mindjobban facsarta a belsejét, amint a
tapasztalatok révén egyre szélesedett szerelmi látóhatára. Nigromanta ezután is változatlan
hévvel fogadta, de csak a szolgálataiért járó fizetség ellenében, s ezt olyan szigorúan vette,
hogy számlát nyitott neki, s ha Aurelianónak nem volt pénze, a tartozást hozzáírta a többihez,
számjegyek helyett rovásokat karcolva a hüvelykujja körmével az ajtó mögé. Amikor
beesteledett, és Nigromanta a sötét téren csatangolt, Aureliano hazament, át a tornácon, mint
egy idegen, alig köszönve Amaranta Ursulának és Gastonnak, akik rendszerint ilyenkor
vacsoráztak, majd bezárkózott a szobájába, de képtelen volt írni vagy olvasni, vagy akár
gondolkozni is, annyira felizgatták a nevető és pusmogó hangok, az előjátékok, később pedig
az elvérző boldogságkitörések, amelyek betöltötték a ház éjszakáit. Ilyen volt az élete két
évvel azelőtt, hogy Gaston várni kezdte a repülőgépet, s még azon a délutánon is, amikor a
katalán tudós könyvesboltjában négy nekivadult fiúval találkozott, késhegyig menő vitába
merülve a svábbogárirtás középkori módszereiről. Az öreg könyvkereskedő, ismerve
Aureliano érdeklődését az olyan könyvek iránt, amelyeket előtte csak a Tiszteletre Méltó
Beda olvasott, némi atyai kajánsággal szólította fel, hogy vállalja a döntőbíró szerepét, ő