puha testű állat, míg sebesült kezéből nyomtalanul elszállt minden fájdalom és minden
könyörület, s nem maradt belőle más, csak a smaragdok, a topázok s a rideg és érzéketlen
csontok egybegörcsölt csomója.
- Vadállat - mondta, vagy inkább köpte a szót. - Az első hajóval Belgiumba megyek.
Alvaro ekkoriban állított be egy este a katalán tudós könyvesboltjába, harsány kiáltozással
adva hírül legújabb felfedezését, a bordélyállatkertet. Az intézmény Aranygyermek néven
működött: hatalmas, szabadtéri szalon volt, ahol nem kevesebb, mint kétszáz bölömbika
sétálgatott kedve szerint, és minden órában fülsiketítő rikácsolással jelezte a pontos időt. A
dróthálós ketrecekben, a táncparkett körül, amazonasi óriáskaméliák közt foglaltak helyet a
tarka kócsagok, a disznók módjára felhizlalt kajmánok, a tizenkét csörgőjű kígyók, és egy
aranypáncélú teknősbéka parányi mesterséges óceánjában lubickolt. Volt egy hitvány fehér
kutya is, szelíd és pederaszta, de azért megtette a magáét az ebszaporulat érdekében, hogy
enni kapjon. A levegő romlatlanul sűrű volt, mintha csak most találták volna fel, s a szép
mulatt lányok, akik búsan várakoztak a vérző szirmok és a divatjamúlt hanglemezek között,
olyan szerelmi rítusokat ismertek, amelyeket az ember a földi paradicsomban felejtett. Az első
éjszakán, amikor a társaság ellátogatott az ábrándoknak ebbe az üvegházába, a fenséges és
hallgatag öregasszony, aki nádfonatú hintaszékéből fürkészte a bejáratot, úgy érezte, mintha
az idő visszafolyna ősforrásához: az öt jövevény közt megpillantotta őt, a sárga képű, csontos
alakot, akinek tatár pofáján öröktől fogva és mindörökre nyomot hagyott a magány himlője. - Jaj - sóhajtott fel - , Aureliano!
Ismét maga előtt látta Aureliano Buendía ezredest, mint annak idején a lámpafényben,
amikor még messze voltak a háborúk, messze a dicsőség sivársága és a száműzetés az
elvesztett illúziókba, azon a hajnalon, amikor eljött hozzá, hogy kiadja élete legelső parancsát:
szeretkezni akar. Pilar Ternera volt az. Már jó néhány esztendeje, amikor betöltötte
száznegyvenötödik évét, felhagyott az életkor számontartásának káros szokásával, s azóta az
emlékek mozdulatlan, holtági idejében élt, s egy tökéletesen feltárult és hiteles jövőben, túl a
kártya tőrvetéseitől és álnok utalásaitól megzavart jövőkön.
Attól az éjszakától fogva Aureliano menedéket talált fel nem ismert üknagymamája
gyengédségében és együttérző megértésében. Pilar Ternera a nádfonatú hintaszékben ülve
felidézte a múltat, a család fénykorát és balsorsát, valamint Macondo régi dicsőségét,
miközben Alvaro harsány hahotákkal riasztgatta a kajmánokat, Alfonso egy vaskos históriát
költött a bölömbikákról, amelyek csőrükkel kivájták négy vendég szemét, amiért a múlt héten
rosszul viselték magukat, Gabriel pedig benn volt annál a méla mulatt lánynál, aki nem pénzt
kért a szerelméért, hanem leveleket valamiféle csempész vőlegény számára, akit az Orinoco
túlsó partján tettek lakat alá, mert a határőrök hashajtót itattak vele, és ráültették egy küblire,
ő pedig teleszarta gyémántokkal. Ez a valóságos bordélyház, anyai tulajdonosnőjével együtt,
ez volt az a világ, amelyről Aureliano a hosszú fogságban álmodozott. Olyan jól érezte itt
magát, olyan közel a teljes harmóniához, hogy azon a délutánon sem gondolt más menedékre,
amikor Amaranta Ursula szétmorzsolta az ábrándjait. Szeretett volna szavakkal könnyíteni
magán, hogy valaki megoldja a mellében görcsölődő csomókat, de csak forró és panaszos
könnyek hulltak a szeméből Pilar Ternera ölébe. Az öregasszony hagyta, hadd sírja ki magát,
közben az ujjai begyével cirógatta a fejét, s noha Aureliano nem árulta el, hogy a szerelem
ríkatta meg, ő nyomban ráismert az emberiség történetének legősibb sírására. - Jól van, kicsikém - csitította -, most mondd el, hogy kiről van szó.
Amikor Aureliano megmondta, Pilar Ternerából kitört a mélységes nevetés, az a régi,
szilaj nevetés, amely végül olyan lett, mint a galambturbékolás. Egyetlen Buendía szívének a
titka sem maradhatott rejtve előtte, hiszen egy évszázad kártyái és tapasztalatai megtanították
rá, hogy a család története csupán az elkerülhetetlen ismétlődések láncolata, olyan kerék,
mely akár az idők végezetéig is forogna, ha lassan és óhatatlanul el nem kopna a tengelye. - Ne emészd magad - mondta mosolyogva. - Akárhol van is ebben a pillanatban, téged vár.