UTÓSZÓ
Az 1967-es esztendő nagy irodalmi újdonsága, ami nemcsak Latin-, de Észak-Amerikában
és Európában is általános elismerést aratott, Gabriel García Márquez Száz év magány című
regénye. Elsöprő sikerét jelzi, hogy számos világnyelvre azonnal lefordították, s hatására
világszerte felszökött a latin-amerikai irodalom iránti érdeklődés. A regény rendkívüli
jelentőségét pregnánsan bizonyítják a fiatal latin-amerikai írók nyilatkozatai, akik „letették a
tollat”, hogy majd csak akkor vegyék fel újra, ha kellőképpen megértették a forradalmian új
írás leckéjét.
A Száz év magány hosszú fejlődési folyamat betetőzése. Miguel Angel Asturias, Alejo
Carpentier, Juan Rulfo, Carlos Fuentes, Mario Vargas Llosa nélkül elképzelhetetlen a latin-
amerikai valóság ilyen hiteles s egyben már egyetemes érvényű ábrázolása. A Száz év magány
az ibér kontinens szellemi nagykorúságáról tanúskodik, és arra figyelmeztet, hogy egy Latin-
Amerikával nem számoló kulturális horizont többé már nem elég tág. A Száz év magány
elsöpri a regény „válságáról” panaszkodók érveit, és indokolja azt az egyre inkább tért hódító
elképzelést, hogy az észak-amerikai regény világirodalmi szerepét hamarosan a kontinens
másik fele veszi át.
Gabriel García Márquez 1928-ban született Aracatacában, egy kis kolumbiai faluban. Ott
töltötte nagyszüleivel élete első kilenc esztendejét. Vallomása szerint kilencéves kora után
nem is történt vele többé semmi említésre méltó. Ez a kijelentés meglehetősen különös, ha
arra gondolunk, hogy a szerző megjárta Rómát, Párizst, élt Caracasban, Bogotában,
Mexikóban. Fenti állítását művei ismeretében mégis igazoltnak kell tekintenünk, mert azok
valóban mind a gyermekkor benyomásait és emlékeit dolgozzák fel.
A Száz év magány megjelenéséig szívesen sorolták Márquezt a faulkneriánusok közé, noha
vallomása szerint első regénye megjelenése előtt nem is olvasott semmit Faulknertől. A két
író azonos vonásai, tendenciái mégis kimutathatók. Mindenekelőtt az elbeszélések, regények
képzelt színhelye - Faulknernél Yoknapatawpha megye, Márqueznél Macondo és környéke;
mindkettő azt a valóságos környezetet idézi, ahol a szerzők életük első korszakát töltötték-e
képzelt világban újra és újra visszatérő alakok és a legendák, amelyeket a nagyapák, apák
szájából hallott történetekből szőttek, megteremtve jellegzetes, irracionális elemekkel kevert
realizmusukat.
Ezek a sajátosságok és a belőlük következő rokon stílusjegyek - tekintet nélkül arra, hogy
ismerte-e Márquez eredetileg Faulkner műveit vagy nem - nem teszik epigonná a kolumbiai
szerzőt: a hasonló társadalmi, demográfiai, kulturális helyzet s az ebből fakadó - többé-
kevésbé azonos - írói szemlélet termékei.
Erre az írói szemléletre az a legjellemzőbb, hogy még a legkevésbé pozitív, sőt kifejezetten
negatív alakoktól sem tudja megtagadni a rokonszenvet és az együttérzést, ami természetesen
nem e figurák negatív vonásainak, hanem emberi valójuknak szól. Az élet valamennyi
jelensége, minden ember elragadtatott csodálkozást vált ki García Márquezből. Életszeretete
mentes minden illúziótól, de sokkal inkább magával ragadó, mint a földi léttől végső soron
nem sokat remélő Faulkneré. Márquez számára a lét - bármily tragikus tényekkel terhes is -
abszolút érték, s ezért már önmagában vigasztalást sugall.
Ez a szemlélet - amelyet márquezi humanizmusnak is nevezhetnénk, ha nem lenne félő,
hogy ezzel nagyon is markáns vonásait belemossuk valami színtelen-szagtalan fogalomba -
korántsem természetes egy mai kolumbiai írónál. Kolumbiát tíz éven át szaggatta
polgárháború, amelynek egyesek szerint száz-, mások szerint háromszázezer ember esett
áldozatául, s ez a gyűlölet és kegyetlenség nyomasztó képeivel töltötte meg a kortársi
irodalmat, ezért is nevezik az „erőszak” irodalmának. Márquez műveiben alig-alig találhatók
ilyen vonások, de megrendülése kétségbevonhatatlan, bár nem a végbement borzalmakat
idézi, hanem az ezeket követő egyéni és társadalmi torzulásokat, az „erőszak” esztendőinek