Gabriel García Márquez - Száz év magány

gyilkosság, terror, a látszatmorál összeomlása követi e rejtélyes eredetű falragaszok
megjelenését.
Márquez regényei közül talán a La mala horá-ban találkozunk leginkább az erőszak
ábrázolásával. Az író azonban itt is az erőszak általánosan megrontó hatását hangsúlyozza, s
nem a kegyetlenkedések naturalisztikus leírásával igyekszik elborzasztani az olvasót. Úgy
gondolja, mindenki áldozat az ilyen társadalomban. (Az igen ellenszenves, kapzsi, ravasz,
hidegvérűen kegyetlen elöljárót kínzó fogfájás gyötri, ami még engesztelhetetlen politikai
ellenfelében, a fogorvosban is némi részvétet kelt. Nyilvánvaló: az elöljáró is szívesebben
élne olyan környezetben, ahol nem veszik körül halálos gyűlölettel.) A gyűlölet és bosszú
mindenkit megfertőző, nyomasztó légkörében nincsenek egyértelműen tiszta jellemek, vagy
ha vannak is, jó szándékú tetteik mindegyre félresikerülnek, s úgy tűnik, olykor nagyobb kárt
okoznak a nyílt gonoszságnál. A „baljós óra“ félreérthetetlenül egész Kolumbiára vonatkozik.
A regény elsősorban páratlan atmoszférájával hat, s ezt Márquez tömör, sejtető stílusával
teremti meg. Érett alkotás, bár a sokfelé ágazó történet helyenként szétfeszíti a mű
kompozícióját.
A La mala hora megalkotása után ötévi szünet következik. Márquez nem tud írni, a nap
mint nap fogalmazott néhány oldal mindig szemétkosárba kerül. Végül 1965-ben, a
Mexikóból Acapulcóba vezető országúton hirtelen, egyetlen pillanat alatt megjelenik előtte
„regényfolyója", amelyet kora ifjúságától meg akart írni. „Annyira kész volt, hogy szóról
szóra lediktálhattam volna egy gépírónőnek” - mondja. Hazament, bezárkózott, és tizennyolc
hónap alatt megírta a Száz év magány-t.
Ha megpróbálnánk ezt a regényt bármilyen más műhöz hasonlítani, nehéz volna még félig-
meddig meggyőző példát is felhozni. Tulajdonképpen már az író többi művéhez sem hasonlít.
De talán nem felesleges megemlíteni Virginia Woolf iránti csodálatát, akivel közösnek
érezheti képzelete merészségét. Az Orlando hősének alakváltozása is hozzájárulhatott, hogy
Márquez visszatérjen az elbeszélés ősi forrásához, a képzelet korlátait nem ismerő és mégis a
valóságban gyökerező meséhez. García Márquez úgy gondolja, hogy a világon sok minden
előbb volt az emberek képzeletében, mint a valóságban: „a kanál éppúgy, mint a
szívátültetés”, és „végül is a valóság előbb-utóbb igazat ad a képzeletnek”. Példaként említi,
hogy a Los Funerales de Mamá Grandé-ban a pápa kolumbiai útjáról írt - noha akkoriban
még nem volt pápai szokás az utazás -, és íme, VI. Pál valóban ellátogatott Kolumbiába. A
Száz év magány-ban az őserdő közepén korhadó hajóra lelnek. Ezután történt, hogy a
Sudamericana kiadó igazgatója valóban rátalált egy ilyen hajóra, sőt le is fényképezte.
Jól értsük meg, García Márquez nem misztikus, egyszerűen csak hisz az élet
kimeríthetetlen variációs gazdagságában, amely - véleménye szerint - a legfantasztikusabb
írói ötleteket is igazolja. Ugyanakkor kétségtelennek találja, hogy a képzelet is új utakra
terelheti, döntően befolyásolhatja a kultúrát, de még a történelmet is. Meggyőződése végül is
a mesemondóéval, a mese ifjú, vállalkozó hősével azonos, aki nekivág a félelmetes,
szörnyekkel, kásahegyekkel teli világnak az iszákjában lapuló varázsszerektől vagy az
emlékezetében rejlő varázsigéktől nyert bizakodással. Innen Márquez kimeríthetetlen
optimizmusa; csodában való hite egyszerűen az emberi akarat, szellem és jóság erejének a
mese vagy a mítosz nyelvére fordítása.
Regényében a csodás elem nem egyéb, mint a nehezen megragadható lényeg, elvont
gondolatok történéssé alakítása. A fantasztikus történés a szimbólum örök funkcióját tölti be:
közöl valamit, aminek kifejezésére, feltárására a puszta logikus gondolat elégtelen, az emberi
lét olyan helyzeteibe vet fénycsóvát, amelyek ez ideig még homályban maradtak.
A fantázia szabad szárnyalása Márquez szerint örökölt hagyomány: a lovagregények
fantasztikus eseményeihez szokott spanyol hódítók természetesnek tartották, hogy az Újvilág
Eldorádót tartogat számukra. Amerika egy kissé mindig is a képzelet égisze alatt maradt -
gondoljunk csak csodás tájaira, az ott élő népek fantasztikummal átitatott kultúráira - , illik