Senki sem értette, miért van annyira megrémülve Visitación. - Ha nem fogunk aludni, annál
jobb - mondta José Arcadio Buendía kedélyesen. - Legalább többet élhetünk. - De az indián
lány megmagyarázta, hogy az álmatlansági kórban nem az a legszörnyűbb, hogy az ember
képtelen aludni, hiszen a test nem érez semmilyen fáradtságot, hanem egy ennél még
súlyosabb tünet, amely előbb-utóbb kérlelhetetlenül jelentkezik: a feledés. Tudniillik, amikor
a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori
emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is
képtelenné válik, sőt a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli
bambaságba süllyed. José Arcadio Buendíának a könnye is kicsordult nevettében; úgy
gondolta, ez is csak afféle elképzelt kórság, amilyet a babona plántál az indiánok fejébe. De
Ursula óvatosabb volt: mindenesetre elkülönítette Rebecát a többi gyerektől.
Néhány hét múltán, amikor Visitación rettegése már-már feloldódott, José Arcadio
Buendía egy éjszaka azon kapta magát, hogy ide-oda forgolódik az ágyban, és nem bír
elaludni. Ursula is felébredt, megkérdezte, hogy mi baja, mire ő így felelt: - Megint Prudencio
Aguilar jár az eszemben. - Egy percet sem aludtak, de másnap olyan pihenten keltek, hogy
megfeledkeztek a rossz éjszakáról. Ebéd közben Aureliano csodálkozva jegyezte meg, hogy
nagyon jól érzi magát, noha egész éjjel fenn volt a laboratóriumban: egy melltűt akart
bearanyozni Ursulának születésnapi ajándékul. Csak harmadik nap rémültek meg, mert
lefekvéskor egy csöppet sem érezték magukat álmosnak, és ráeszméltek, hogy már több mint
ötven órája nem aludtak semmit.
- A gyerekek is fenn vannak - mondta az indián lány szikár fatalista meggyőződéssel. - Ha
a kórság beteszi a lábát a házba, nem menekül előle senki.
Csakugyan rájuk ragadt az álmatlanság kórja. Ursula, aki még anyjától tanulta a növények
gyógyerejét, sisakvirágból készített főzetet, és megitatta valamennyiükkel, de mégsem
sikerült aludniuk, csak álmodtak éberen egész nap. Kristálytiszta káprázatukban nemcsak a
saját álomképeiket látták, hanem azt is látta mindenki, hogy mit álmodik a másik. Mintha
látogatókkal telt volna meg a ház. Rebeca a hintaszékében ült a konyha egyik szegletében, s
azt álmodta, hogy jött egy férfi, nagyon hasonlított rá, fehér lenvászon ruhát viselt,
aranygomb volt az inge nyakán, és egy rózsacsokrot hozott neki. Vele jött egy keskeny kezű
asszony is, kivett a csokorból egy szál rózsát, és a kislány hajába tűzte. Ursula megértette,
hogy a férfi és az asszony Rebeca szülei, de hiába igyekezett rájuk ismerni, most már biztosan
tudta, hogy sohasem látta őket. Közben tovább folyt a házilag készített cukorállatkák árusítása
a faluban; José Arcadio Buendía ugyanis nem törődött az egésszel, bár ezt később sohasem
bocsátotta meg magának. Gyerekek és felnőttek egyforma gyönyörűséggel szopogatták az
álmatlanság csuda finom kis zöld kakasait, az álmatlanság pompás rózsaszínű halait és az
álmatlanság omlós sárga lovacskáit, úgyhogy a hétfői virradat ébren találta az egész falut.
Eleinte senki nem ijedt meg. Ellenkezőleg, mindenki örült az alvás felfüggesztésének, mert
akkoriban olyan sok volt a tennivaló Macondóban, hogy alig futotta az idejükből. Annyit
dolgoztak, hogy hamarosan kifogytak a munkából, aztán hajnali háromkor karba tett kézzel
ültek, és azt számolgatták, hány hangból áll a zenélő órák keringője. Akik aludni szerettek
volna, nem fáradtságból, hanem azért, mert vágytak az álmokra, a legkülönfélébb
módszerekkel próbálták elcsigázni magukat. Társaságba gyűltek, és szünet nélkül diskuráltak,
órák hosszat ismételgették ugyanazokat a vicceket, s a téboly határáig szőtték-szövögették a
zöld disznó meséjét, e véget nem érő játékot, amely abból állt, hogy az elbeszélő
megkérdezte, akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, s amikor azt felelték, hogy igen, az
elbeszélő azt mondta, hogy nem azt kérte, hogy mondják azt, hogy igen, hanem akarják-e,
hogy meséljen a zöld disznóról, és amikor azt felelték, hogy nem, az elbeszélő azt mondta,
hogy nem azt kérte, hogy mondják azt, hogy nem, hanem akarják-e, hogy meséljen a zöld
disznóról, s amikor csöndben maradtak, az elbeszélő azt mondta, hogy nem azt kérte, hogy
maradjanak csendben, hanem akarják-e, hogy meséljen a zöld disznóról, és senki sem