Gabriel García Márquez - Száz év magány

vizet, megrebbent a szeme, mintha felismerné őket, és rábólintott.
Befogadták: mást nem tehettek. Megállapodtak abban, hogy a neve legyen Rebeca, mert a
levél szerint az anyját is így hívták, s a türelmes Aureliano hiába sorolta fel az összes
szenteket, a kislánynak láthatólag egyik név sem volt ismerős. Mivel akkortájt nem volt
temető Macondóban, mert addig még nem halt meg senki, a tarisznyában hozott csontokat
otthon tartották, hogy majd csak akad méltó sír a számukra; így aztán sokáig lábatlankodtak a
házban, és a legváratlanabb helyeken bukkantak fel, mindig azzal a kotlósra emlékeztető,
száraz kotyogással. Hosszú ideig eltartott, amíg Rebeca beilleszkedett a család életébe.
Többnyire a hintaszékén ült, a ház legeldugottabb szögletében, és az ujját szopta. Figyelmét
nem fogta meg semmi, csak az órák muzsikája, amelyet riadt szemmel lesett félóránként,
mintha azt várná, hogy megjelenjék valahol a levegőben. Napokig nem sikerült rávenni, hogy
egyen. Csodálkoztak rajta, hogy nem hal éhen, míg aztán az indiánok, akik mindenről tudtak,
mert nesztelen lábukkal megállás nélkül surrantak ide-oda a házban, felfedezték, hogy
Rebecának csak az udvar nedves földje ízlik s azonkívül a mészgalacsinok, amiket a körmével
kapar le a falról. Nyilvánvaló volt, hogy a szülei vagy a nevelői megrótták ezért a szokásért,
mert csak titokban vetemedett rá, bűntudattal és féltve dugdosta a készletét, hogy majd akkor
egye meg, ha senki se látja. Attól fogva éber és szigorú felügyeletnek vetették alá.
Tehénepével szórták tele az udvart, és csípős paprikával kenték meg a falakat, hogy elriasszák
káros szenvedélyétől, de Rebeca oly agyafúrtnak és találékonynak bizonyult a föld
megszerzésében, hogy Ursula kénytelen volt drasztikusabb eszközökhöz folyamodni.
Rebarbarával kevert narancslét töltött egy szilkébe, egész éjszaka állni hagyta a hűvösön, és
másnap éhgyomorra megitatta Rebecával ezt a löttyöt. Bár senkitől sem hallotta, hogy a
földevés szenvedélyére éppen ez a legmegfelelőbb orvosság, úgy gondolta, ha bármiféle
keserű anyag kerül az üres gyomorba, annak okvetlenül fel kell pezsdítenie a májat. Rebeca
oly makrancos volt, s bár angolkóros, oly erős, hogy amikor bele akarták diktálni a
gyógyszert, előbb le kellett teperniük, mint egy bikaborjút, s nem volt könnyű védekezni a
rugdalózása ellen, és tűrni rejtélyes átkait, melyek a harapások és a köpések szüneteiben
hagyták el a száját, és a megbotránkozott indiánok közlése szerint a guajiro nyelv
legtrágárabb szavaiból voltak összeválogatva. Amikor Ursula ezt megtudta, nadrágszíjjal
egészítette ki a kezelést. Sohasem derült ki, hogy a rebarbara tette-e meg a magáét vagy a
verés, esetleg a kettő együttvéve, de annyi bizonyos, hogy Rebeca néhány hét múlva már a
gyógyulás jeleit kezdte mutatni. Játszótársa lett Arcadiónak és Amarantának, akik nővérükké
fogadták, jó étvággyal evett, és szabályszerűen használta az
evőeszközöket. Hamarosan kitűnt, hogy éppoly folyékonyan beszéli a spanyolt, mint az
indiánok nyelvét, hogy feltűnő kézügyessége van, s hogy az órák keringőjének dallamára egy
igen bájos szöveget tud énekelni, amelyet maga költött. Kis idő múltán mindenki
családtagnak tekintette. Ursulához olyan kedves volt, mint a saját gyerekei soha, Amarantát és
Arcadiót testvérkémnek hívta, Aurelianót bácsikámnak, José Arcadio Buendíát pedig
nagyapónak. Végül is éppúgy kiérdemelte a Buendía nevet, mint a többiek, s viselte is
haláláig büszke méltósággal.
Egy éjszaka, amikor Rebeca már kigyógyult a földevés bűnös szokásából, és a többi
gyerekkel egy szobában aludt, a mellettük alvó indián lány egyszerre csak arra ébredt fel,
hogy különös, szaggatott nesz hallatszik a sarokból. Riadtan felült, azt hitte, valami állat jött
be a szobába, s akkor meglátta Rebecát a hintaszékben ült, az ujját szopta, és a szeme
világított a sötétben, mint a macskáé. Visitación megdermedt a rémülettől, s mint akit letaglóz
a tulajdon balvégzete, felismerte, hogy ez a villogó szempár annak a betegségnek a tünete,
amely testvérével együtt őt is örökre száműzte ezredéves királyságukból, ahol fejedelmi
rangot viseltek. Felismerte az álmatlanság kórját.
Cataure, az indián, hajnalig sem maradt a házban. A nővére ott maradt, mert fatalista szíve
azt súgta, hogy a halálos nyavalya mindenképpen elkísérné a föld legtávolabbi zugába is.