Gabriel García Márquez - Száz év magány

masinát, amellyel egykor fejébe akarta vésni a cigányok csodálatos találmányait. A szerkezet
azon az elven alapult volna, hogy minden reggel át lehet ismételni az életben szerzett
valamennyi ismeretet, az elsőtől az utolsóig. José Arcadio Buendía úgy képzelte, hogy
valamiféle forgó szótár lesz, amelynek tengelyében ott ül a kezelője, és egy fogantyú
segítségével néhány óra alatt lepergeti szeme előtt az élet fenntartásához legszükségesebb
fogalmakat. Körülbelül tizennégyezer cédulát meg is írt, amikor a mocsár felőli úton
megjelent egy bolondos külsejű öregember az alvók szomorú kolompjával, át- meg
átkötözött, hasas utazótáskájával és kordéjával, amelyet fekete rongyok borítottak. Egyenesen
José Arcadio Buendía házának tartott.
Visitación, aki kaput nyitott, nem ismerte, s azt hitte, talán házalni akar, mert nem tudja,
hogy ha egy falu menthetetlenül belesüllyedt a feledés ingoványába, ott a világon semmit sem
lehet eladni. Roskatag aggastyán volt. A hangja is meg-megbicsaklott tétovaságában, a keze
pedig mintha kételkedett volna a dolgok létezésében, de azért nyilvánvaló volt, hogy abból a
világból érkezett, ahol az emberek még tudnak aludni és emlékezni. A nagyszobában ültették
le, s amikor José Arcadio Buendía előkerült, épp a nagy, fekete, viharvert kalapjával legyezte
magát, s figyelmesen és szánakozva olvasta a falra tűzött feliratokat. José Arcadio Buendía
rendkívül szívélyesen üdvözölte, mert attól tartott, hogy régi ismerőssel áll szemben, csak
nem tudja hová tenni. A látogató azonban átlátott rajta. Megérezte, hogy elfeledték, s ez a
feledés nem a szívé, hiszen akkor jóvá lehetne tenni, hanem sokkal kegyetlenebb és
véglegesebb annál, egy másik feledés, amelyet jól ismert, mert ismerte a halált. Ekkor
mindent megértett. Kinyitotta a leírhatatlan kacatoktól duzzadó táskát, s egy másik, kisebb
táskát vett elő, amely üvegcsékkel volt tele. Megitatott José Arcadio Buendíával egy kellemes
színű folyadékot, s ettől a betegnek világosság gyúlt az emlékezetében. Könny szökött a
szemébe, hogy ott találja magát abban a képtelen szobában, ahol a tárgyakra rá van írva a
nevük; a falakra kifüggesztett hangzatos ostobaságok láttán elfogta a szégyen, s végül az
öröm vakító fényében felismerte a jövevényt. Melchiades volt az.
Miközben Macondo az emlékek visszahódítását ünnepelte, José Arcadio Buendía és
Melchiades lefújták a port régi barátságukról. A cigány le akart telepedni a faluban.
Csakugyan megjárta a halált, de visszajött, mert nem bírta a magányt elviselni. Törzse
kitagadta, minden természetfeletti képességét elvesztette, mintegy büntetésül, amiért oly
hűségesen ragaszkodott az élethez, s elhatározta, hogy itt húzódik meg, a világnak e távoli
zugában, amelyet még nem fedezett fel a halál, és egy dagerrotípiai laboratóriumot nyit. José
Arcadio Buendía még sohasem hallott erről a találmányról. De amikor meglátta önmagát és
egész családját egy színejátszó fémlemezen megörökítve, az ámulattól torkán akadt a szó.
Ebből az időből származik az a megbarnult dagerrotípia, amely José Arcadio Buendíát borzas
és szürkülő hajjal ábrázolja: az ing kemény gallérját rézgomb fogja össze, s arca ünnepélyesen
megilletődött - Ursula ki is jelentette, félholtan a nevetéstől, hogy olyan, mint „egy berezelt
tábornok“. José Arcadio Buendía csakugyan meg volt szeppenve azon a kristálytiszta
decemberi reggelen, amikor a dagerrotípia készült, mert azt gondolta, hogy az ember
lassacskán elkopik, amint képe a fémlapokra kerül. Furcsa, de az eddigi gyakorlattal
ellentétben ezt a gondolatot Ursula segített kiverni a fejéből, sőt elfeledve régi ellenszenvét,
úgy döntött, hogy Melchiades a házban maradhat, bár lefényképezni sohasem hagyta magát,
mert (szó szerint idézzük a kijelentését) nem akarta, hogy az unokái majd röhögjenek rajta.
Aznap reggel legjobb ruháikba öltöztette a gyerekeket, bepúderezte az arcukat, és
mindegyiknek adott egy kanál velőmézgát, hogy képesek legyenek majdnem két percig
teljesen mozdulatlanul megmaradni Melchiades impozáns készüléke előtt. Ezen a családi
dagerrotípián - több nem is készült soha - Aureliano fekete bársonyruhában áll Amaranta és
Rebeca közt. Ugyanaz a lemondás, ugyanaz az átható tekintet ült a szemében, mint hosszú
évekkel később, a kivégzőosztag előtt. Pedig akkor még nem fogta fel sorsa ómeneit. Kiváló
ötvös volt, akinek finoman cizellált munkáit az egész mocsárvidék megbecsülte. A