Gabriel García Márquez - Száz év magány

felakasztották a képeket, rajtuk a rózsákkal megrakott sajkákon csónakázó szüzekkel, s a
kőművesek távozása után csupaszon maradt helyiségeket lassanként befútta az új élet lehelete,
José Arcadio Buendía végképp meggyőződött Isten nemlétéről, felhagyott a képmása utáni
hajszával, és kibelezte a gépzongorát, hogy megfejtse a benne rejlő varázslatot. Két nappal a
bál előtt, létszám feletti zongorakalapácsok és kulcsok áradatában fuldokolva, s elkeseredetten
viaskodva az összegubancolódó húrokkal, amelyeket hiába próbált az egyik végükön
megfeszíteni, tüstént felkunkorodtak a másikon, végül is sikerült összetákolnia a hangszert.
Soha még annyi izgalom és kapkodás, mint azokban a napokban, de azért az új
petróleumlámpák mégiscsak kigyúltak a kitűzött napon és órában. A ház feltárult, gyanta és
nedves mész szagát árasztva, s az alapítók gyermekei és unokái bejárták a páfrányos-begóniás
tornácot, a csendes szobákat, a tömény rózsaillatban úszó kertet, majd összegyűltek a
nagyszobában, az ismeretlen találmány előtt, melyet fehér lepel borított. Akik ismerték a
zongorát, hiszen más lápvidéki falvakban már népszerűvé vált, egy kissé lelohadtak, de még
keserűbb volt Ursula csalódása, amikor felrakta az első tekercset, hogy Amaranta és Rebeca
megnyithassa a bált, s a szerkezet nem akart működni. Melchiades, az aggságtól szétmállva,
immár csaknem teljesen vakon, latba vetette ezredéves bölcsességének minden fortélyát, hogy
megjavítsa. Végül José Arcadio Buendía akaratlanul elmozdított egy beragadt alkatrészt,
amire tüstént felhangzott a zene, előbb csak bugyborékolva, azután pedig buzogtatva a kusza
hangokat. A szabálytalan ábrákban kifeszített s vakmerően hangolt húrokhoz ütődő
kalapácsok teljesen megbolondultak. De az elszánt utódok, kiknek atyái, ama huszonegyek,
annak idején oly rettenthetetlenül hatoltak a sierra mélyébe nyugat felé, a tengert keresve,
most nem szenvedtek hajótörést a kerge dallamok szirtjein, és hajnalig ropták a táncot.
Pietro Crespi ismét eljött, hogy összeállítsa a gépzongorát. Rebeca és Amaranta segített
elrendezni a húrokat, és mindhárman nagyokat nevettek a kificamodott keringőkön. Olyan
kedves és jól nevelt volt az olasz fiatalember, hogy Ursula felhagyott az őrizettel. Az
elutazása előtti estén a megjavított gépzongora mellett búcsúbált adtak a tiszteletére, s a
fiatalember virtuóz táncbemutatót tartott Rebecával. Arcadio és Amaranta is éppolyan
ügyesen és kecsesen táncolt. De a táncparádé nem volt zavartalan: Pilar Ternera, aki ott állt az
ajtóban a többi bámészkodóval együtt, foggal-körömmel rávetette magát egy asszonyra,
amiért nem átallotta megjegyezni, hogy a kis Arcadiónak nőies feneke van. Éjféltájban Pietro
Crespi érzelmes búcsúbeszédet rögtönzött, amelyben megígérte, hogy igen hamar vissza fog
térni. Rebeca a kapuig kísérte, s miután bezárta a házat, és eloltotta a lámpákat, visszavonult a
szobájába, és kitört belőle a zokogás. Napokon át sírt vigasztalhatatlanul, s még Amaranta
sem tudta kivenni belőle, hogy miért. Senkit sem lepett meg a zárkózottsága. Bár
közlékenynek és barátságosnak mutatkozott, magába húzódó természete és kifürkészhetetlen
szíve volt. Nyúlánk, arányos testű, ragyogó szép lánnyá serdült, de még mindig makacsul
ragaszkodott az annak idején magával hozott hintaszékhez, amely azóta többszörös
megerősítésre szorult, s a karfái is leszakadtak. Senkinek sem tűnt fel, hogy még
nagylányként is az ujját szopja, hiszen amikor csak tehette, a fürdőkamrába zárkózott, s azt is
megszokta, hogy arccal a fal felé fordulva aludjon. Az esős délutánokon, amikor a begóniás
tornácon a barátnőivel kézimunkázott, időnként elrévedezett, s a kert nedves földje meg a
giliszták túrta sárkupacok láttán a sóvárgás könnyeinek sója futotta be a szájpadlását. Titkos
szenvedélye, melyet egykor rebarbarás narancslével irtottak ki, leküzdhetetlen vággyal tört fel
benne, amikor sírógörcsöt kapott. Ismét rászokott a földevésre. Először szinte csak
kíváncsiságból vette a szájába, bízva benne, hogy a föld kellemetlen íze lesz a legjobb
ellenszer, amellyel legyőzheti a kísértést. És csakugyan, nem bírta lenyelni. De a növekvő
sóvárgás egészen a hatalmába kerítette: addig próbálkozott, amíg lassan visszanyerte régi
étvágyát, újra felfedezte a természetes ásványok ízét, és teljes odaadással élvezte a
gyermekkori csemegét. Marokszám tömte zsebébe a földet, s amikor senki sem nézett oda, a
harag és a boldogság elegyes érzésével csipegetett belőle, miközben bonyolult öltésekre