Gabriel García Márquez - Száz év magány

Egy hónap se volt hátra az esküvőig, de Amparo Moscote megígérte, hogy egy hét alatt új
ruhát varr. Mikor aztán egy esős napon, délben, csipkehabokban úszva, megjelent az utolsó
próbára, Amarantát ájulás környékezte. Elvesztette a hangját, s a jeges veríték patakban
csorgott le hátgerince árkában. Hosszú hónapok óta reszketve gondolt arra a bizonyos órára,
mert tudta, hogy ha nem jut eszébe semmi, amivel Rebeca esküvőjét végleg
megakadályozhatja, akkor az utolsó pillanatban, ha képzeletének minden furfangja csődöt
mondott, nem fog visszariadni attól, hogy megmérgezze. Délután, mialatt Rebeca majdnem
megfőtt az atlaszselyem páncélban, amit Amparo Moscote ezer gombostűvel és végtelen
türelemmel tűzdelt össze a testén, Amaranta többször is elhibázta a horgolást, és az ujjába
szúrt, de közben ijesztő hidegvérrel elhatározta, hogy az esküvő előtti pénteken igenis
megteszi: elég lesz pár csepp laudanum a kávéba.
De egy nagyobb s éppoly elkerülhetetlen, mint váratlan akadály miatt újból el kellett
halasztani az esküvőt, s ezúttal bizonytalan időre. Egy héttel a kitűzött nap előtt a kis
Remedios éjfélkor arra ébredt, hogy valami meleg folyadékban úszik, amely kínzó lökésekkel
tör föl a belsejéből, s három nap múlva meg is halt a tulajdon mérgezett vérétől, hasában egy
keresztben fekvő ikerpárral. Amarantát lelkifurdalás gyötörte. Olyan buzgón fohászkodott
Istenhez, hogy történjék valami rettenetes, és ne kelljen megmérgeznie Rebecát, hogy
bűnösnek érezte magát Remedios halálában. Nem ilyen akadályért fohászkodott. Remedios
vidámságot hozott a házba. A műhely melletti szobát, ahol férjével együtt berendezkedett,
éppen hogy elmúlt gyermekkorának bábuival és játékaival díszítette fel. Élénk jókedve áttört
a háló négy falán, s úgy söpört végig a begóniás tornácon, mint az egészség fergetege.
Hajnaltól kezdve énekelt. Ő volt az egyetlen, aki bele mert szólni Rebeca és Amaranta
civakodásaiba. José Arcadio Buendía gondozásának terhes kötelességét is magára vállalta.
Hordta neki az ennivalót, ellátta napi szükségleteiben, szappanos vízzel lecsutakolta, haját és
szakállát tisztán tartotta, hogy a tetvek és kullancsok be ne lepjék, ügyelt rá, hogy a pálmatető
jó állapotban legyen, és vihar idején vízhatlan ponyvát borított rá. Élete utolsó hónapjaiban
már sikerült megértetnie magát vele néhány kezdetleges latin mondattal. Amikor Aureliano és
Pilar Ternera fia megszületett, s a Buendía-házba vitték, majd szűk családi körben Aureliano
José névre keresztelték, Remedios kijelentette, hogy a gyereket az ő legnagyobb fiának kell
tekinteni. Anyai ösztöne ámulatba ejtette Ursulát. Aureliano viszont megtanulta tőle, amit
addig nem tudott, hogy miért érdemes élni. Egész nap a műhelyben dolgozott, és Remedios
délelőttönként bevitt neki egy csésze kávét, cukor nélkül. Minden este meglátogatták a
Moscote családot. Aureliano vég nélküli dominócsatákat vívott apósával, miközben Remedios
a nővéreivel beszélgetett vagy asszonyi gondokról tárgyalt az anyjával. A Buendíákkal
létrejött rokonság megszilárdította don Apolinar Moscote tekintélyét a faluban. A tartományi
székhelyen tett gyakori látogatásai során sikerült kijárnia, hogy a kormány iskolát építtessen
Macondóban: a tanítói állás Arcadióra várt, aki örökölte nagyapja didaktikai hajlamát.
Ékesszólását latba vetve, don Apolinar Moscote azt is elérte, hogy a nemzeti függetlenség
évfordulójára a falu házainak többségét kékre fessék. Nicanor atya sürgetésére elrendelte,
hogy Catarino kocsmáját telepítsék egy félreeső utcába, s be is záratott egynéhány botrányos
helyet, amely a falu központjában virult. Egyik útjáról hat puskás csendőrrel tért vissza, és
rájuk bízta a rend fenntartását, mégsem jutott eszébe senkinek az a hajdani megállapodás,
hogy fegyveres erők nem tartózkodhatnak a faluban. Aureliano kedvteléssel szemlélte apósa
hatékony működését. - Te is olyan hájas leszel, mint ő - mondták a barátai. De az ülőmunka,
amelytől még élesebben kiugrott a járomcsontja, és áthatóbb lett a tekintete, nem nehezítette
el, és mértéktartó természetén sem változtatott, sőt még jobban elkeskenyítette ajkán a
magányos elmélkedés és a hajthatatlan akarat egyenes vonalát. Feleségét is, őt is mindkét
család akkora szeretettel vette körül, hogy amikor Remedios bejelentette a terhességét, még
Rebeca és Amaranta is felhagyott a hadakozással, és elkezdte kötni a babakelengyét
világoskék fonalból a születendő kisfiúnak, rózsaszínűből a kislánynak. Arcadio legutolsó