pusztuljon, amikor egy bámulatosan kormányozott cikloni erő a derekánál fogva a magasba
emelte, három mozdulattal letépte róla a fehérneműt, és úgy szétmarcangolta, mint egy
kismadarat. Épp csak hálát tudott adni az Istennek, amiért a világra jött, majd önkívületben
belezuhant az elviselhetetlen fájdalom elképzelhetetlen gyönyörébe, és elmerült a gőzölgő
mocsárban, a függőágyban, amely itatóspapírként szívta magába kiömlő vérét.
Három nap múlva a hajnali misén megesküdtek. José Arcadio előző nap elment Pietro
Crespi üzletébe. Az olasz éppen citeraórát adott, és José Arcadio félre sem hívta. - Feleségül
veszem Rebecát - mondta. Pietro Crespi elsápadt, odaadta a citerát az egyik tanítványának, és
berekesztette az órát. Amikor a hangszerekkel és a srófra járó játékokkal teletömött
helyiségben magukra maradtak, Pietro Crespi ezt mondta:
- De hát a húga.
- Nem számít - felelte José Arcadio.
Pietro Crespi beletörölte a homlokát levendulaillatú zsebkendőjébe. - Tiltja a természet - mondta - , és a törvény is.
José Arcadio nem is annyira e szavaktól, mint inkább Pietro Crespi halottfehér arca láttán
elvesztette a türelmét. - Kétszer is szarok a természetre - mondta. - És azért szóltam, hogy aztán ne menjen
Rebecához kérdezősködni, mert fölösleges.
De látva, hogy Pietro Crespi szeme könnybe lábad, elszállt a durvasága. - No jó - mondta szelídebben -, ha a család tetszik magának, ott van még Amaranta.
Nicanor atya vasárnapi szentbeszédében nyilvánosságra hozta, hogy José Arcadio és
Rebeca nem édestestvérek. De Ursula sohasem bocsátotta meg nekik ezt a - így mondta -
minden képzeletet felülmúló elvetemültséget, s amikor a vőlegény és a menyasszony a
templomból hazatért, megtiltotta, hogy átlépjék a ház küszöbét. Mindketten meghaltak
számára. Így hát a temetővel szemben béreltek egy kis házat, és ott telepedtek meg egyetlen
bútordarabjukkal, José Arcadio függőágyával. Rebeca lábát a nászéjszakán megmarta egy
skorpió, amely a papucsába tévedt. A nyelve elzsibbadt, de ez nem akadályozta meg viharos
nászukat. Kiáltásaikat, amelyektől éjjelente nyolcszor, a délutáni szieszta alatt pedig
háromszor is felriadt az egész környék, rémülten hallgatták a szomszédok, és buzgón
fohászkodtak, hogy e fergeteges szenvedély ne háborítsa meg a holtak nyugalmát.
Csak Aureliano viselte szívén a sorsukat. Vett nekik néhány bútordarabot, és pénzt is adott,
amíg José Arcadio vissza nem nyerte valóságérzékét, és hozzá nem látott a ház udvarán túl
elterülő senki földjének megműveléséhez. Amaranta viszont sohasem volt képes Rebeca iránti
haragját elfelejteni, noha olyan elégtételt kapott az élettől, amilyenről álmodni sem mert:
Ursula meghívására, aki azt sem tudta, miképpen mossa le a rajtuk esett szégyent, Pietro
Crespi ezután is minden kedden náluk ebédelt, méltóságteljes nyugalommal viselve kudarcát.
A család iránti együttérzése jeléül továbbra is kalapján hordta a gyászszalagot, és boldog volt,
ha mindenféle egzotikus ajándékokkal kedveskedhetett Ursulának: portugál szardíniát, török
rózsalekvárt s egy ízben csodálatos, hímzett selyemkendőt is hozott neki. Amaranta gyöngéd
buzgalommal vette körül. Kitalálta, melyek a kedvenc ételei, letépte az inge kézelőjén lógó
cérnaszálakat, és egy tucat monogramos zsebkendőt hímzett a születésnapjára. Kedd
délutánonként, ebéd után, miközben Amaranta a tornácon kézimunkázott, Pietro Crespi
vidáman elcsevegett vele. A lány, akit addig gyereknek tekintett, és akként is bánt vele, most
a felfedezés újdonságával hatott rá. Bár külsejéből hiányzott a báj, ritka fogékonyságot
mutatott az élet dolgai iránt, és rejtett gyöngédség áradt belőle. Egy kedden, amikor már
senkinek sem voltak kétségei, hogy előbb-utóbb sor kerül rá, Pietro Crespi megkérte a kezét.
Miközben a férfi beszélt, Amaranta le sem tette kezéből a tűt. Megvárta, hogy eltűnjön füléről
a forró pír, és érett, derűs nyugalmat erőltetett a hangjába. - Hát hogyne, Crespi - mondta - , de csak ha jobban megismertük egymást. Sohasem szabad
elsietni a dolgokat.