őket, hogy próbálják rábeszélni a házasságra. Az üzletet is elhanyagolta. Egész nap a bolt
mögötti irodában ült; őrjöngő leveleket írt, és virágszirmok meg szárított pillangók
kíséretében elküldte őket Amarantának, aki felbontatlanul visszaküldte valamennyit. Hosszú
órákra elvonult és citerázott. Egy éjszaka énekelt is. Macondo valamiféle döbbenetben ébredt;
angyali magasságokra emelte a citera, amelyet ez a földi világ meg sem érdemelt, s az
énekhang, amelyen annyi szerelem feszült, hogy bizonyára nem akadt párja sehol a világon.
Pietro Crespi láthatta, hogy a falu valamennyi ablakában kigyúl a fény, kivéve az Amarantáét.
Amikor öccse november másodikán, halottak napján kinyitotta az üzletet, odabenn az összes
lámpa égett, az összes zenélő doboz nyitva volt, s az összes óra ugyanazt az örök pillanatot
mutatta, és a kusza hangverseny zenebonája közepette ott hevert Pietro Crespi a hátsó
irodában: a csuklója borotvával felvágva, s a két keze egy benzoés tálban.
Ursula kívánságára az ő házukban ravatalozták fel. Nicanor atya megtagadta tőle a
gyászszertartást, és nem engedte meg, hogy szentelt földbe temessék. Ursula szembeszállt
vele. - Ez az ember a maga módján - amit sem a tisztelendő úr, sem én fel nem foghatunk -
valóságos szent volt - mondta. - Így hát; bármennyire tiltakozik is, atyám, oda temetem
Melchiades sírja mellé. - Meg is tette nagy pompával s az egész falu részvételével. Amaranta
mindvégig a hálószobájában maradt. Az ágyából hallgatta Ursula sírását, a házat elözönlő
tömeg lépteit és suttogását, a siratóasszonyok vonítását s azután a mélységes csendet,
amelyben eltaposott virágok illata érződött. Esténként még hosszú időn át érezte Pietro Crespi
levendulaillatát, de erőt vett magán, hogy úrrá ne legyen rajta a téboly. Ursula magára hagyta.
Még akkor sem nézett feléje, hogy egy szánakozó pillantást vessen rá, amikor Amaranta egy
délután kiment a konyhába, és a kemence tüzes parazsába dugta a kezét: mindaddig ott
tartotta, amíg a nagy fájdalomtól már semmit sem érzett, csak a tulajdon égett húsának
orrfacsaró szagát. Így akarta kifüstölni magából a lelkifurdalást. Utána napokon át egy
tojásfehérjével telt edényben tartotta a kezét, úgy járkált a házban, s mire az égési seb
begyógyult, mintha szívének fekélyei is behegedtek volna a tojásfehérjétől. A tragédiának
egyetlen látható nyoma maradt: egy fekete gézkötés, amelyet haláláig viselt az égett kezén.
Arcadio szokatlan nemeslelkűséggel hivatalos gyászt rendelt el Pietro Crespi halálakor.
Ursula ezt úgy tekintette, mint az eltévedt bárány megtérésének jelét. De tévedett. Arcadio
elveszett a számára, nemcsak amióta felvette az egyenruhát, hanem öröktől fogva. Ursula
abban a hitben élt, hogy Arcadiót is ugyanúgy, mint Rebecát, a saját gyermekeként nevelte
fel: sem kényeztetésben, sem mellőzésben nem volt részük. Arcadio mégis magányos gyerek
maradt, aki állandó félelemben élt: félelemmel töltötte el az álmatlansági kór, Ursula lázas
üzleti tevékenysége, José Arcadio Buendía hóbortossága, Aureliano zárkózottsága s Amaranta
és Rebeca halálos vetélkedése. Aureliano írni és olvasni tanította, de oda se figyelve, mint egy
idegen. Nekiadta a kidobni való ruháit, amelyeket Visitación átszabott. Arcadiónak sok
szenvedést okoztak a lötyögő cipők, a toldott-foldott nadrágok és nőies feneke. Senkivel sem
tudott jól elbeszélgetni, csak Visitaciónnal és Cataurével, guajiro nyelven. Tulajdonképpen
csak Melchiades foglalkozott vele: felolvasta neki érthetetlen irományait, és a dagerrotípia
művészetére oktatta. Amikor Melchiades meghalt, senki sem sejtette, hogy Arcadio titokban
mennyire siratja, s milyen kétségbeesetten és hasztalan böngészi a pergameneket, hogy életre
kelthesse. Az iskola, ahol hallgattak rá és tisztelték, s később a hatalom, a szigorú
rendeletekkel és a dicső egyenruhával, régi keservek terhétől szabadította meg. Egy este
Catarino kocsmájában valaki ezt merészelte a szemébe mondani: - Nem vagy méltó a névre,
amit viselsz. - De Arcadio, a jelenlevők várakozása ellenére, nem lövette agyon.
- Becsületemre legyen mondva - felelte. - Nem vagyok Buendía.
Akik ismerték származása titkát, e válaszból arra következtettek, hogy ő is tisztában van
vele, de valójában soha nem sejtett semmit. Anyja, Pilar Ternera, akinek közelségétől a
dagerrotípiai laboratóriumban felforrt a vére, olyan ellenállhatatlanul lenyűgözte, mint annak
idején José Arcadiót, majd Aurelianót. Bár Pilar Ternera már elvesztette bájait és üde