tisztek is odajöttek. - Nézzétek, hol kerül elő ez az ember - mondta. - Ez itt Gregorio
Stevenson.
Hajnal felé, rövid haditanács után, Arcadiót a temető falánál agyonlőtték. Életének utolsó
két órájában nem sikerült megértenie, hogy miért szállt el belőle a félelem, amely kicsi kora
óta gyötörte. A véget nem érő vádakat közömbösen hallgatta, s már újdonsült bátorságát sem
kívánta kimutatni. Ursulára gondolt, aki most bizonyára a gesztenyefa alatt ül, és José
Arcadio Buendiával kávézik. Nyolchónapos kislányára gondolt, akit még meg sem
kereszteltek, s a másikra, akit augusztusra vártak. Irgalmas Szent Zsófiára gondolt, akit előző
este a konyhában hagyott el: éppen a szarvashúst sózta be a szombati ebédhez; sóvárogva
gondolt a vállára hulló fürtökre és szempillájára, amely olyan hosszú volt, mintha ragasztva
lenne. Elérzékenyülés nélkül gondolt az övéire, higgadtan számot vetett az életével, és kezdett
ráébredni, hogy valójában mennyire szerette azokat, akiket a legjobban gyűlölt. A haditanács
elnöke már beszédének végéhez érkezett, s Arcadio föl sem fogta, hogy közben két óra telt el.
- Ha e bebizonyított vádak nem lennének elegendők - mondta az elnök -, a felelőtlen és bűnös
vakmerőség, amellyel beosztottait a céltalan pusztulásba kergette, önmagában is indokolttá
tenné a halálbüntetést. - A szitává lőtt iskolában, ahol először kóstolt bele a hatalom adta
biztonságba, pár méterre a tanteremtől, ahol először ismerte meg a szerelem bizonytalanságát,
Arcadio nevetségesnek találta a halál külsőségeit. Nem a halál: az élet foglalkoztatta, s ezért,
amikor az ítéletet kihirdették, nem félelem, hanem nosztalgia támadt benne. Csak akkor
szólalt meg, amikor megkérdezték, hogy mi az utolsó kívánsága.- Mondják meg a feleségemnek - válaszolta érces hangon -, hogy Ursula legyen a kislány
neve. - Kis szünet után hozzátette: - Ursula, mint a nagyanyja. Meg azt, hogy ha fiú lesz a
második, akkor hívják José Arcadiónak, de nem a nagybátyja, hanem a nagyapja után.
Mielőtt a vesztőhelyre indultak volna, Nicanor atya meg akarta gyóntatni. - Nincs mit
megbánnom - mondta Arcadio, majd felhajtott egy csésze feketét, és intett a
kivégzőosztagnak, hogy indulhatnak. Az osztag parancsnoka, a sebtében végrehajtott
kivégzések szakértője olyan nevet viselt, amely több volt merő véletlennél: Roque Carnicero
kapitánynak, vagyis Mészárosnak hívták. A temetőbe menet a szűnni nem akaró esőben
Arcadio megpillantotta a láthatár fölé emelkedő szerdai nap sugárzását. Nosztalgiája a köddel
együtt eloszlott, és roppant kíváncsiság váltotta fel. Már odaállították háttal a falhoz, amikor
meglátta Rebecát, aki csapzott hajjal, piros virágos ruhában éppen az ablakokat nyitogatta.
Arcadio megpróbálta észrevétetni magát. Rebeca véletlenül éppen a falra pillantott, majd kővé
dermedt a döbbenettől, s alig bírt búcsút inteni Arcadiónak. Arcadio is felemelte a kezét, hogy
visszaintsen. A füstös puskacsövek ekkor ráirányultak, s Arcadio fülében kristálytisztán
felcsendültek Melchiades enciklikái, és hallotta Irgalmas Szent Zsófia botorkáló szűzi lépteit
a tanteremben, orrában pedig ugyanazt a jeges merevséget érezte, amit a koporsóban fekvő
Remediosén észlelt. „Rosseb! - futott még át az agyán - elfelejtettem megmondani, hogy ha
kislány lesz, Remedios legyen.“ E pillanatban iszonyú manccsal lesújtott rá mindaz a rettegés,
amely életében kínozta. A kapitány tüzet vezényelt. Arcadiónak csak annyi ideje maradt, hogy
kihúzza magát, és felszegje a fejét, de már nem értette, hogy honnan buggyan elő az a forró
folyadék, amely a combját égeti. - Szarháziak! - kiáltotta. - Éljen a liberális párt!
- Mondják meg a feleségemnek - válaszolta érces hangon -, hogy Ursula legyen a kislány