Buendía úr tisztelt édesanyja.
Ursula e finomkodó beszédben a fennsík lakóinak elnyújtott hanghordozását ismerte fel.
- Ahogy kívánja, uram - hagyta helyben - , csak engedje meg, hogy láthassam.
Bár a felsőbb utasítás szerint a halálraítéltekhez senkit sem volt szabad bebocsátania, a tiszt
saját felelősségére negyedórás látogatást engedélyezett. Ursula megmutatta neki a csomag
tartalmát: egy váltás tiszta ruhát, fia esküvői lakkcipőjét és a tejszínes édességet, amit attól a
naptól fogva őrzött a számára, amelyen megérezte a jövetelét. Aureliano Buendía ezredest a
kalodaszobában találta: egy tábori ágyon feküdt széttárt karokkal, mivel hónalját kőkemény
kelések lepték be. Megengedték neki, hogy megborotválkozzék. Sűrű, kackiás bajusza még
jobban kihangsúlyozta szögletes járomcsontját. Ursulának úgy tűnt, hogy fia sápadtabb és
valamivel magasabb, mint amikor elment, s olyan egyedül van, mint még soha. Aurelianónak
tudomása volt az otthoni eseményekről: Pietro Crespi öngyilkosságáról, Arcadio túlkapásairól
és kivégzéséről s a gesztenyefa alatt ülő José Arcadio Buendía néma révületéről. Tudta, hogy
Amaranta a kis Aureliano José nevelésére szenteli szűzi özvegységét, hogy a kisfiú feltűnően
eszesnek látszik, s a beszéddel egyidőben írni és olvasni is megtanult. Ursulát az első perctől
fogva, hogy a szobába lépett, elfogódottsággal töltötte el Aureliano érettsége, a parancsoló
fölény glóriája, amely körülvette, a bőréből sugárzó tekintély. Meglepte, hogy olyan pontosan
tud mindenről. - Hisz tudja, anyám, hogy jós vagyok - tréfálkozott Aureliano. Majd komolyra
fordította a szót: - Reggel, amikor idehoztak, olyan érzésem volt, hogy mindezt átéltem már
egyszer. - Csakugyan, miközben a tömeg morajlott körülötte, Aureliano a gondolataiba
merült, elámulva azon, hogy egy év alatt mennyit öregedett a falu. A mandulafák levelei
megráncosodtak. A házak, amelyeket eredetileg kékre, majd vörösre, majd ismét kékre
festettek, végül valami meghatározhatatlan színezetet öltöttek. - Mit akarsz? - sóhajtott Ursula. - Múlik az idő.
- Múlik - bólintott Aureliano - , de nem ennyire.
Így aztán a régóta várt együttlétből, amelyre mindketten annyi kérdéssel készültek fel, sőt
még a válaszokat is előre elképzelték, ugyanolyan mindennapi beszélgetés lett, mint máskor.
Amikor az őr jelezte, hogy véget ért a látogatás, Aureliano egy izzadságtól átitatott
papírköteget vett ki a vaságyat borító gyékény alól. A versei voltak. A Remedios ihletéséből
fakadtak, amelyeket távozásakor magával vitt, s azok, amelyeket később írt, a háború
veszélyes szüneteiben. - Ígérje meg, hogy senkinek sem fogja megmutatni - mondta. - Még
ma este gyújtson be velük a kemencébe. - Ursula megígérte, és felállt, hogy búcsúzóul
megcsókolja. - Hoztam neked egy pisztolyt - súgta.
Aureliano Buendía ezredes megállapította, hogy az őr nincs a közelben. - Semmit sem érek
vele - súgta vissza. - De adja csak ide, nehogy kifelé menet megtalálják magánál. - Ursula
kivette pruszlikjából a pisztolyt, s Aureliano a gyékény alá csúsztatta. - És most menjen, ne is
búcsúzzon - mondta ünnepélyes nyugalommal. - Ne könyörögjön senkinek, és senki előtt ne
alázkodjék meg. Gondolja azt, hogy már réges-rég főbe lőttek. - Ursula az ajkába harapott,
hogy leküzdje könnyeit. - Tegyél forró köveket a kelésekre - mondta.
Megfordult, és kiment a szobából. Aureliano Buendía ezredes elgondolkozva állt, amíg az
ajtó be nem zárult. Akkor visszafeküdt az ágyra, és széttárta a karját. Kamaszkorának kezdete
óta, amikor önnön jóstehetségét felfedezte, abban a hitben élt, hogy a halál biztos,
félreérthetetlen és visszavonhatatlan előjellel fogja figyelmeztetni, s most csak néhány órája
volt hátra, de nem észlelt semmi jelet. Egyszer Tucurincában egy gyönyörű lány jelent meg a
táborban, és kérte az őröket, hogy eresszék be hozzá. Az őrök beengedték, mivel tudták, hogy
vannak fanatikus anyák, akik lányukat a híres katonák hálószobájába küldik, hogy - az anyák
szavaival - nemesítsék a fajt. Aureliano Buendía ezredes azon az éjszakán éppen az esőben
eltévedt emberről szóló verse utolsó sorait írta, amikor a lány belépett a szobájába. Aureliano