emléket a fiáról, de semmi sem maradt.
Az ünnepélyes aktust Macondótól húsz kilométerre tartották meg, egy hatalmas ceibafa
tövében - később e körül rakták le Neerlandia falvának alapjait. A kormány- és
pártküldötteket meg a fegyvert letevő felkelők bizottságát fehér ruhás novíciák sürgőforgó
csapata szolgálta ki: úgy röpködtek körülöttük, mint esőtől megriadt galambok. Aureliano
Buendía ezredes egy sáros öszvér hátán érkezett meg. Borostás volt az arca, és a kelések több
kínt okoztak neki, mint álmainak iszonyú kudarca, mert túl volt már minden reményen, túl a
dicsőségen és túl a dicsőség utáni vágyakozáson. Kívánságának megfelelően nem volt zene,
petárdapufogás, se ünnepi harangozás, se éljenzés, se más, ami a fegyverletétel gyászos
hangulatát enyhítette volna. Egy vándorfényképész lekapta: ez az egyetlen felvétel
maradhatott volna fenn róla, de az ezredes parancsára előhívás nélkül meg kellett
semmisítenie az összes lemezét.
A ceremónia éppen csak annyi ideig tartott, amíg aláírták az okmányt. Egy ütött-kopott
cirkuszi sátorban, a durván ácsolt, nagy asztal körül, ahol a küldöttek elhelyezkedtek, ott volt
valamennyi tiszt, aki még megmaradt Aureliano Buendía ezredes mellett. Az aláírás előtt a
köztársasági elnök személyes megbízottja fel akarta olvasni a megadásról szóló okmányt, de
Aureliano Buendía ezredes nem engedte. - Ne vesztegessük az időt formaságokra - mondta, és
nekilátott, hogy olvasatlanul aláírja a papírokat. Az ezredes egyik tisztje ekkor megtörte a
sátor halotti csendjét:
- Ezredes úr, tegye meg nekünk azt a szívességet, hogy ne elsőnek írja alá.
Aureliano Buendía ezredes engedett a kérésnek. Amikor az okmány teljesen körbejárta az
asztalt, olyan mélységes csendben, hogy az aláírásokat a toll sercegéséből is ki lehetett volna
betűzni, az első név helye még üresen állt. Aureliano Buendía ezredes vette a tollat, hogy
kitöltse az űrt. - Ezredes úr - mondta ekkor egy másik tisztje - , van még rá ideje, hogy meggondolja.
Aureliano Buendía ezredesnek a szeme se rebbent: fogta az első példányt, és aláírta. Már
az utolsónál tartott, amikor a sátor ajtajában egy felkelő ezredes jelent meg, kötőféken vezetve
egy öszvért, a hátán két ládával. Nagyon fiatal ember volt, az arca mégis szenvtelen és csupa
belenyugvás. A macondói körzet forradalmi kincstárnoka volt. Hat napig tartó keserves utat
tett meg az éhségtől félholt öszvérrel küszködve, hogy időben megérkezzen az aláírásra.
Kétségbeejtő lassúsággal leszedte a ládákat az öszvér hátáról, felnyitotta őket, és szép
sorjában, egyesével, hetvenkét aranytömböt rakott az asztalra. A kincs létezéséről mindenki
megfeledkezett Az elmúlt év zűrzavarában, amikor a vezérkar szétrobbant, és a forradalom a
főnökök véres hatalmi versengésévé fajult, megszűnt mindenféle felelősségre vonás. A
felkelés aranykészlete, amelyet tömbökbe öntöttek, majd égetett agyaggal vontak be, kikerült
az ellenőrzés alól. Aureliano Buendía ezredes a hetvenkét aranytömböt is beíratta a
fegyverletételi leltárba, majd semmiféle szónoklatot sem engedélyezve, véget vetett az
aktusnak. A siralmas kamasz csak állt előtte, és szelíd, malátaszínű szemét az ezredes
szemébe szegezte. - Van még valami? - kérdezte Aureliano Buendía ezredes. Az ifjú ezredes összeszorította a
fogát. - A nyugta - mondta.
Aureliano Buendía ezredes kiállította saját kezűleg. Azután egy pohár limonádéval és egy
darab kétszersülttel, amit a novíciák kínálgattak, visszavonult egy katonai sátorba - az ő
részére állították fel, hogy lepihenhessen, ha kedve tartja. A sátorban levette az ingét, ráült a
tábori ágyra, és délután negyed négykor pisztolyával belelőtt a jódgyűrű közepébe, amit
kezelőorvosa a mellére rajzolt. Ursula Macondóban éppen ekkor emelte le a tűzhelyen álló
lábas fedelét, hogy megnézze, miért nem akar felforrni a tej, s a lábasban giliszták
hemzsegtek. - Megölték Aurelianót! - kiáltott fel.