még mindig felverte az alkirályok hintóinak dübörgése. Minden este hatkor harminckét
toronyban kondult meg a lélekharang. A márványsírokkal kövezett nagyúri palotában soha
senki nem látta a napot. A patio ciprusai, a hálószobák fakó függönyei és a tubarózsakert
nyirkos árkádjai közt elhalt a levegő. Fernandának egészen serdülő koráig csak az egyik
szomszéd házból áthallatszó bús zongoragyakorlatok adtak hírt a külvilágról: valami különc
játszhatott, aki hosszú éveken át képes volt semmibe venni a sziesztát. Beteg anyja mellől,
akit a magas ablakokon beszűrődő poros fény zöldre és sárgára festett, hallgatta a módszeres,
szívós és csüggedt skálázást, és arra gondolt, hogy ez a zene kint van a világban, ő meg
odabent sorvad el, halotti pálmakoszorúkat kötözgetve. Anyja, miközben az ötórai láz
verítéke kiütött rajta, a fényes múltról mesélt. Egy holdas éjszakán, még kislány korában,
Fernanda egy szépséges nőt pillantott meg a kertben: fehérbe öltözve haladt a kápolna felé. A
futó látomásban az nyugtalanította leginkább, hogy úgy érezte, pontosan olyan, mint ő:
mintha húsz évvel későbbi önmagát pillantotta volna meg. - Dédanyád, a királynő - mondta
anyja, mikor köhögés közben szóhoz jutott. - Le akart metszeni egy tubarózsaágat, elszédült
és meghalt. - Sok évvel később, amikor Fernandában felötlött az a gondolat, hogy éppen
olyan, mint a dédanyja, kételkedve emlékezett vissza a gyerekkori látomásra, de anyja
megrótta a hitetlenségéért.
- Nagyon gazdagok és hatalmasak vagyunk - mondta. - Egyszer még te is királynő leszel.
Fernanda elhitte, bár a damasztabrosszal és ezüst evőeszközökkel terített hosszú asztalnál
csak egy csésze vizes csokoládé meg egy szelet kalács volt a szokásos lakomájuk. Esküvője
napjáig álmodozott a mesebeli királyságról, noha don Fernandónak, az apjának el kellett
zálogosítania a házat, hogy a kelengyét megvehesse. Nem mintha Fernanda naiv lett volna,
vagy nagyzási hóbort kerítette volna hatalmába. Így nevelték. Amióta csak eszét tudta, családi
címeres aranybilibe végezte a szükségét. Tizenkét éves korában hagyta el először a házat,
lovas hintón, azzal is csak két sarokkal messzebbre ment, a kolostorba. Osztálytársnői
ámulattal nézték, hogy Fernandát külön ültetik, magas támlájú karosszékbe, és a szünetekben
sem vegyül közéjük. - Ő más, mint a többiek - mondták az apácák. - Királynő lesz. - Társnői
ezt el is hitték, mert Fernandánál szebb, előkelőbb és finomabb lányt még sohasem láttak.
Nyolc év múlva, amikor már egyforma tökéllyel tudott latinul verselni, clavikordon játszani,
valamint a lovagokkal solymászatról, az érsekekkel apologetikáról, idegen uralkodókkal
államügyekről, a pápával pedig Isten ügyeiről társalogni, visszatért a szülői házba, hogy
tovább kötözgesse a halotti koszorúkat. Kifosztott ház fogadta. Csak a legszükségesebb
bútorok, az ezüst gyertyatartók és evőeszközök maradtak meg, mivel a berendezést
darabonként el kellett adni, hogy fedezni tudják neveltetésének költségeit. Anyját
elemésztették az ötórai láz rohamai. Apja, don Fernando talpig feketében, keményített
gallérral, arany óralánccal a mellén minden hétfőn adott Fernandának egy ezüsttallért a
háztartási kiadásokra, és elszállította az előző héten készült halotti koszorúkat. A nap
legnagyobb részét dolgozószobájában töltötte, és azokban a ritka esetekben, amikor kilépett
az utcára, délután hat előtt újból otthon volt, hogy lányával együtt mondja el a rózsafüzért.
Fernanda soha senkivel nem kötött szorosabb barátságot. Soha nem hallott az országban dúló
háborúkról. Soha nem múlt el egy nap anélkül, hogy délután háromkor ne hallotta volna a
zongoragyakorlatot. Már az az illúzió is elhagyta, hogy valaha királynő lesz belőle, amikor
valaki kétszer egymás után parancsolóan bekopogtatott a ház kapuján, és a kapuba kisiető
Fernanda előtt egy délceg, méltóságteljes tiszt állt, forradással az arcán és arany érdemrenddel
a mellén. A tiszt bezárkózott don Fernandóval a dolgozószobába. Don Fernando két óra
múlva a varrószobába sietett. - Csomagoljon - mondta. - Nagy út előtt áll. - Így került
Fernanda Macondóba. Amit szülei éveken át elkendőztek előtte, a valóságot az élet egyetlen
nap alatt rázúdította nyersen, teljes súlyával. Mikor hazaért, sírva zárkózott be a szobájába,
süket maradt don Fernando minden könyörgésére és magyarázkodására, és megpróbálta
eltüntetni az égési sebet, amit az elképesztő tréfa ütött rajta. Már azt is megfogadta, hogy élete