82U. CASTRO SOROMENHO
Szamba most még szomorúbb volt. Ez a vén ember sem emlegette neki a szerel
met. Senki sem nézett rá. Még ez az öreg sem, aki ócsárolta a nőket. És Szamba el
kezdett remegni a félelemtől, mert közeledett utolsó órája. Annyira félt, hogy elcsep
pent a vizelete, és nem bírta visszatartani kétségbeesett sóhajait, amelyek rút, vissza
taszító, himlő nyomaitól elcsúfított melléből törtek fel. Szamba tudta, hogy meg fog
halni, és félt, iszonyú félelemmel, mely lelkét a borzalmak borzalmaiba taszította.
Hajnaltájt egy fiatalember sompolygott a tűzhöz, és leült Szamba mellé:
— Miért nem mégy táncolni?
Szamba vállat vont. Aztán, ahogy a szeme találkozott a fiúéval, megkérdezte
tőle:— Milyen országból jöttél?
— Lunda vagyok — felelt a fiatalember, és kissé közelebb húzódott hozzá.
Sokáig beszélgettek. Végül a fiú a bokrok mögé vezette.
Felkelt a nap. Kántálni kezdtek a kakasok.
— Itt ez a kés — mondta neki a lunda. — Hamarosan jövök érted, és az enyém
leszel.A lány mosolygott; ámuló tekintetével és reménységtől túlcsorduló '.lkevel kí
sérte a távolodó férfit.
Mikor a napfény elárasztotta a Kasszandzs-szorost, a dobok szigorú hangja hir
dette, hogy berekesztik a vásárt.
— Ez az — szólt egy bangala, Szambára mutatva.
A tűz mellett kuporgó lány talpra ugrott, és leste a közeledő férfiakat, öreg pa
pok voltak; jöttek érte, hogy feláldozzák.
— Nem! Nem! — kiabált védekezésre nyújtott karral. — Jön nemsokára értem.
A férfiak megálltak, suttogva tanakodtak egy percig, aztán az egyik megkérdezte
tőle:
— És mikor jön?
— Rögtön, mihelyt a nap lemegy a Kasszandzs felett.
Az öreg bólintott.
— Jó, várjuk meg — hagyta rá egy másik. — De honnan tudod, hogy jönni fog?
— Ezt itt rám bízta.
És Szamba megmutatta a kést. Mosolyogva tette hozzá:
— No, láthatod, hogy visszajön ...
Otthagyták reményével.
Ahogy közeledett a nap vége, egészen elfáradt a szeme, annyit kémlelte a látó
határt, ahol a lundák országába vezető út kígyózott. Ekkor Szamba odament a mág
lyához, melyet a szakadék szélén gyújtottak — a fényhez, melyhez hasonlót sokszor
látott már viliózni maga előtt szomorú nő-sorsának útján. A tűz mellől figyelte, ho
gyan tűnik el a nap a Kasszandzs-lapályon. Szemét elöntötte a könny, szíve úgy ösz-
szeszorult, hogy fájt belé. És már tudta, hogy a lunda férfi nem jön el soha.
Lezúdult az éj.
— Gyerünk — szólalt meg egy hang a közelében.
Szamba felugrott. Amint felismerte a papot, aki közeledett feléje, futásnak eredt
a terasz hosszában, a szakadék peremén.
— Fogjátok meg! Fogjátok meg! — harsogtak a kiáltások mindenfelől.
Látta, hogy száz kar nyúl érte, s tébolyult agyában visszhangoztak az üldözők kiál
tásai. És futott egyre, őrülten, neki a parázstartó fazekaknak, eltévedve a kunyhók
között, megsebezve magát az ágakkal, orra bukva, talpra szökkenve. De a legkisebb
fájdalmat sem érezte. Amikor kimerült, megállt a szédítő mélység szélén, s kidülledt
szemét rámeresztette ellenségeire.
Valaki röhögött a feje felett. Férfi-karok nyúltak teste felé, melyet ellepett az iz
zadtság és a vér. Látta utálatos vigyorukat, és minden tagját rángatta a félelem.
S amikor egy vénember keze a vállához ért, hátraugrott, le a mélységbe. Az űrben
csak egy sikoly maradt utána.
BÁN ERVIN fordítása