blacktrush
(BlackTrush)
#1
SZAMBA^819
néhányan már másodszor és ő, egyedül ő, harmadszor —, hanem az egész nép is. Az
asszonyok nagyobb buzgalommal imádkoztak Szambáért, mint a férfiak. Nyugtalanul
gondoltak lányaik sorsára, akik közül némelyik ugyanolyan csúnya és esetlen volt,
mint ez a szegény rabnő, aki senkinek sem kellett.
Szamba, amikor befejezte az imádkozást, lefeküdt. Tarkója alá szorította kezét,
tekintetét a füsttől fekete mennyezetre szegezte, reménykedve, hogy könyörgése meg-
hallgattatik. Órák és megint órák múltak el; hallgatta az egyhangú tam-tamot meg
a férfiak kiabálását, akiket megvadított a tánc és a pálmabor. A lábak ütemes dobo
gása és a karperecek csörgése emlékezetébe idézte az éji ünnepélyeket a szenzalákban,
ahová még a szülei vitték el.
Ennek a boldog múltnak a hívása, első szerelmének képe csodálatos tisztasággal
tört fel emlékezete mélyéről. Képzelete erős fényben látta a fekete embert, aki a
batuk mámorában a karjába kapta, vitte a sűrűbe, és napfölkeltéig be nem telt a csók
jaival. Alikor eltűnt, és nem jelent meg többé... Szamba mindenütt kereste, de hiába.
Még a nevét sem tudta. Kérdezte a világon mindenkitől, s egy öregasszony azt mondta
neki, hogy biztosan kwiko vagy lunda volt, aki egy karavánnal vetődött erre, mert
más törzsek tagjai nem szoktak ilyesmit csinálni.
— Lunda volt. Lunda volt — erősítgette magában Szamba, mert szerette a lun-
dákat, ezeket az álmodozó embereket, akik messze országokban kalandok után jártak,
és gyűlölte a kwikókat erőszakosságuk miatt.
Az a lunda volt eddig egyetlen szerelme és nagy szenvedése. S most az emlékek
olyan messzire csalták, hogy észre sem vette: vége volt a batuknak. Nehéz álomba
zuhant, melyben rémképek kavarogtak, s ő borzongott tőlük.
Hajnalban Szamba a dobok zajára ébredt. A szíve keményen vert. Sajgó fejjel
dörzsölte magát, mintha gonosz látomást akarna elűzni. Hívták a dobok.
A napsugarak meredeken zuhantak Tala-Malungogo földjére, apró villámokat
csiholva a homokból a vásártéren — a Kasszandzs mélye felé nyíló terasz volt —, ami
kor a nők kinyújtóztak a gyékényen, hogy odakínálják magukat a vevők mohó te
kintetének.
A dobok dübörgése hosszan hirdette a vásár harmadik napjának kezdetét, de
csak kevés idegen vetődött már oda, inkább csak a nyomorultak, a szabák rabszol
gái. Szegények voltak ezek az emberek, de azért nagyon igényesek! Megkövetelték a
bangala lányoktól, hogy felkeljenek, így vizsgálgatták őket, megcsapkodták, tapogat
ták őket, és azt kívánták, hogy sétáljanak néhány lépést: így akartak meggyőződni
róla, hogy nincs semmi testi hibájuk. Aztán csak elutasították ezeket a szegény csúnya
és szomorú lányokat, egyre igényeiket hajtogatva.
Eddigre, a harmadik napra, alig egy tucat nőre zsugorodott a nyáj. A szabák és
az előkelők elvitték már a javát a szerájukba vagy mezei munkára. Akik megmarad
tak, elkeseredetten nézegették egymást, bár reménykedtek még, hogy valamelyik sze
gény fickó megveszi őket egy véka sóért — többet ezek nem tudnak adni.
A vásárzárás napjának végefelé a zsaga kiosztatott a késve érkezett idegeneknek
néhány tökhéjra való pálmabort, amely eléggé erjedt volt ahhoz, hogy megzavarja a
fejüket. Sötétedés után a dobok a hátukhoz hívogattak mindenkit. Egy vén kszindzs,
aki türelmetlenül keresett nőt, szidta a zsagát a furfangjáért, és szórta az átkot a ban
gala népre. Szamba éppen mellette állva figyelte a batukat szórakozott arckifejezés
sel, mart már elvesztette minden reményét. Tudta: ha valaki ezek közül a koldus
idegenek közül nem viszi el — és egy hang azt súgta neki, hogy nem fog kelleni egyik
nek sem —, csúnyaságának bűnét életével kell megfizetnie ... mert a visszautasított
bangala rabnő eltörlésre ítélt lélek, fajtájának törvénytelen leánya, népének átka,
akinek élete teher a férfiakon, az istenek gyermekein... Le kell törölni a földről és
a nép emlékezetéről az ilyen terméketlen méhű nőt, az ilyen tisztátalan teremtést,
ez az ősi bangala törvény. Ennek engedelmeskednek a papok, amikor a senki ember
fiától nem kívánt testet bedobják a szent folyó kavargó vizébe!
— Te nem akarsz a batukban részt venni? — kérdezte az öreg. — Szamba nemet
intett a fejével. Az öreg benyakalta az utolsó korty bort, aztán elhajította a tökhéjat,
és indult a táncolók közé.
52*
