804 NYIKOLAJ TYIHONOV
A te nyamvadt katonáid miatt, akik nem vettek részt az ütközetben, bekerí
tették a jobbszárnyamat, és az egész hadseregemet a szekrény alá kellett vin
nem, hogy rendezzük sorainkat. Te meg ahelyett, hogy harcolnál, itt ülsz és
olvasol. Fiúk, meg kell őt fosztani a rangjától!
A gyerekek hangosan nevettek lefokozásomon.
— Nem bánom, vegyétek el a katonáimat meg az ágyúimat, de hagyjátok
meg nekem ezt a könyvet!Hasztalan könyörögtem: szerény hadseregemen kívül a könyvet is elvesz
tettem, mert a fiúnak, aki odahozta, vissza kellett vinnie a könyvtárba. Meg
ígérte, hogy megpróbálja újra kivenni számomra. De nem láttam többé, mert
a gyerek a háborús játék hevében persze megfeledkezett ígéretéről.
Én azonban nem felejtettem el a könyvet. A néhány fejezet, amelyet a
szó szoros értelmében felfaltam, hosszú időre emlékezetembe vésődött. Ha
behunytam a szemem, magam előtt láttam a pápuákat, pálmalevéllel fedett,
csúcsos-magas tetejű kunyhóikat; éjjelente azt álmodtam, hogy csodálatos szi
getek fövenyes partján üldögélek, lábam előtt magas, kék hullámok törnek
meg, azután elindulok az ösvényen, csokoládészínű, szép emberek között, akik
virágokkal ékesítik hajukat, és gyors, könnyű léptekkel haladnak. Később
táncolunk a tábortűz körül, megint az óceán partján, óriási nagy, mézszínű
hold nézegeti magát a lagúna tükrében. Ó, hogy szerettem volna eljutni e bol
dog táj gyermekeihez, a béke és barátság e fölfedezetlen hazájába! Ó, ti bol
dog, félmeztelen emberek!...
Felkutattam minden lapot, folyóiratot, amelyben a pápuákról szó esett,
s szenvedélyem csakhamar közismertté vált az egész osztályban, hiszen isko
lásgyerekek mindig szívesen kérkednek egymás előtt a könyvekkel, amelyeket
olvastak, meg fantasztikus ábrándjaikkal.
Anna Alekszejevna, iskolánk igazgatónője (három osztályos, városi ele
mibe jártam) szintén értesült szenvedélyemről. Karácsony közeledett. Mind
vártuk a hagyományos fenyőfát, ajándékokat. A szünet előtt az utolsó tanítási
napon Anna Alekszejevna titokzatosan kijelentette:
— Találtam ám valami érdekeset számodra!
Elérkezett az ajándékosztogatás estéje. A fa a mennyezetig ért, sárgás,
ünnepi fényben ragyogtak rajta a gyertyák, az ágakról tarka zászlófüzérek
csüngtek. S lenn, a fa alatt, szerény kis csomagok — az ajándékok.Akárhogyan meregettem a szememet, nem láttam köztük akkorát, ame
lyikben elfért volna a Mikluho-Maklajról szóló vaskos könyv. Nem is volt ott.
Ahelyett Anna Alekszejevna gondosan kék papirosba csomagolt vékonyka
könyvecskét adott át, és érdeklődéssel nézte, ahogy óvatosan kibontom. Az
után meglátta arcomon a leplezetlen csalódás kifejezését.
— Nem ezt kívántad? — kérdezte. — Hiszen ez Polinéziáról szól, Cook
kapitányról! Nem érdekel?
Vékonyka, harminckét lapos füzetet tartottam a kezemben, melynek bo
rítólapja piros, fekete, kék színben virított. Vörösmundéros férfit ábrázolt,
kezében kard, mögötte ugyanolyan vörös egyenruhás katonák, puskával. Fe
ketebőrű vadak támadtak rájuk, lándzsát vetve, nyílzáport zúdítva a vörös-
mundérosokra. Belelapoztam. A nagybetűs szöveg arról szólt, hogyan ölték
meg és ették meg a vademberek a híres-neves Cook kapitányt.
Megfordítottam a füzetet. Szityin olcsó, népszerű kiadványainak egyike
volt. Ára tíz kopejka.