gondolt rám! – Mrs. Trinci kókuszos sütije gyerekkora óta Lobsang
kedvence volt.
Mindenki mosolygott.
- Mint a régi szép időkben! – jegyezte meg Serena.
- Igen, igen – az anyja boldogan felsóhajtott. – Mikor is dolgoztunk így
együtt utoljára? Vagy húsz éve? - Tizennégy! – javította ki kis szünet után Lobsang.
- Ki gondolta volna, hogy az én két kis konyhai segítőm ilyen sikeres
lesz? A dalai láma tolmácsa! Egy európai mesterszakács! Hogy
megváltoznak a dolgok... - Semmi sem örök – hagyta rá Lobsang.
- Azért nem változott meg minden! – tiltakozott Serena. – Persze, mind
egy kicsit öregebbek lettünk, láttunk ezt-azt, de ugyanazok az emberek
vagyunk. Még mindig ugyanaz fontos nekünk – nézett Lobsangra. – Ez az,
ami nem változott.
Lobsang egy darabig tűnődve nézett egy pontot a levegőben, mielőtt
megszólalt. - Ez igaz. Még most is az anyukád kókuszos sütije a legjobb a világon!
Mindenki nevetett. Lobsang szeme megvillant, ahogy Serenára nézett. - Például ez sem változott.
- Például ez sem – ismételte a lány.
- Szerintem épp ezért olyan nehéz változtatni, ha egyszer eltökéltük
magunkat, hogy elindulunk valamilyen irányba. – Lobsang arckifejezése
hirtelen elkomolyodott, és a rá annyira jellemző nyugalom mintha most
valami bizonytalanságnak adta volna át a helyét.
Mrs. Trinci és Serena jelentőségteljes pillantást váltottak, nyilván ők már
megbeszélték, amire Lobsang utalt. Mrs. Trinci képtelen volt tovább
üldögélni ebben a megváltozott légkörben, odament Lobsanghoz és
karkötői muzsikájától kísérve átölelte. - Nem könnyű most neked, drága Lobsangom – mondta neki –, de
tudnod kell, hogy bárhogyan is dönts, én mindig melletted fogok állni!
Nem sokkal ezután udvariasan kopogtak, majd Tsering láma lépett be a
konyhába. A magas, vékony, rettentően aszketikus arcú Tsering fegyelmező
szerzetesként dolgozott a Namgyal kolostorban, ő felügyelte a szerzetesek
viselkedését a templomi szertartások és egyéb tevékenységeik során. Ahogy