- A hivatalos címe ŐKM – tájékoztatott Lobsang – azaz Őfelsége a
királynő macskája. Azt hallottam, épp ugyanúgy imádják a palotában, mint
téged itt Namgyalban.
Csak bámultam, ahogy a napozó Kispárduc oldala ütemesen emelkedik
és süllyed, és arra gondoltam, milyen nyomorultul éreztem magamat
néhány nappal korábban, mikor Chogyal elvitte a bézs pokrócomat a
hálószobából, megfosztva ezzel a kislányom drága emlékétől.
Akkor legalábbis úgy éreztem.
De most már tudtam, hogy boldogtalanságom okozója nem Chogyal volt,
hanem jómagam, még ha nem is szándékosan voltam szomorú.
Belesüppedtem a nosztalgiába, és túl sok időt töltöttem azzal, hogy az
elmúlt kapcsolat emlékeit dédelgettem magamban. Szükségtelenül cipeltem
a fájdalmat. Szenvedtem.
Mindeközben pedig Kispárduc új életet kezdett, mint Bhután
királynőjének imádott palotamacskája. Kívánhat-e többet egy anya a
gyermekének?
Megfordultam, közelebb araszoltam az asztalon Lobsanghoz, és arcomat
az ujjaihoz dörgöltem. - DLM! – kiáltotta meglepve. – Ilyet még soha nem csináltál!
Viszonzásul megvakargatott az állam alatt, én pedig szememet behunyva
dorombolni kezdtem. Ludónak igaza volt: a boldogságot nem a múltban
kell keresni. Nem az a boldogság, ha újra és újra felidézzük az emlékeket,
ha mégoly csábítóak is.
A boldogság mindig ebben a pillanatban rejtőzik, itt és most.
blacktrush
(BlackTrush)
#1