Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

elhomályosították a gyermekkora többi részét. Az iskola egy
elmosódott folt volt, a barátai arctalan, névtelen entitások, akik
csak néha bukkantak fel az emlékeiben. Csupán az iroda élt
élénken a memóriájában, a reggelek a konyhaasztal mellett,
amikor az anyja felolvasta az újságcikkek címét, az éjszakai
autózások a sivatagba. A kártyalapok csattogása a műanyag
asztalon, a légkondicionáló zúgása és a tárgyalóból átszűrődő
hangok tűntek valóságosnak. Olyan büszke volt Jeanre, soha
egy pillanatig sem neheztelt azért, amiért nem annak szentelte
az idejét, hogy megtanítsa Sullyt úszni, biciklizni vagy
tükörtojást sütni. Az egyik évben Jeant előléptették, és ez sokkal
jobb érzéssel töltötte el, mint egy csillagos ötös vagy bármiféle
kitüntetés; ez az ő közös erőfeszítésük gyümölcse volt, az
áldozataiké. Sully nem bánta, ha a sötét, poros irodában kellett
üldögélnie, mert tudta, hogy Jean fontos munkát végez –
gyakorlatilag megváltoztatja a világot a folyosó túlsó végén.
Gyermekként mindenki másnál jobban csodálta Jeant. Attól a
pillanattól fogva, hogy megértette az anyja munkáját, tudta,
hogy az ő nyomdokaiba akar lépni.
A névtelen, arctalan apa mítosza is ilyen volt. Az általa
végzett munka nagyobb és fontosabb lehetett egyetlen
családnál. Amikor Sully róla kérdezősködött, Jean azt mondta,
zseniális ember, és olyan okos, olyan elhivatottan végzi a
feladatát, hogy számukra már nem maradt hely a szívében.
Jean arra kérte, legyen büszke az apja hivatástudatára – arra,
hogy neki azért nincs apukája, mert a világnak nagyobb
szüksége van rá.