Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

most már árva. Ami a családjából megmaradt, az soha nem volt
az övé.
Harper leült mellé. Felé csúsztatott egy csésze feketekávét.
Sully zavartan összerezzent; nem a megfelelő személyt
gyászolta.
–  Úgy festesz, mint akinek szüksége van egy kávéra –
jegyezte meg a férfi.
Sully elmosolyodott, hogy a kapitány jobban érezze magát,
de ez a mimika idegennek tűnt a saját arcán, mint egy
elméretezett maszk.
– Így van – felelte, és beleivott. A kávé égette a szájpadlását,
de nem bánta. Megkönnyebbülés volt, hogy egy ilyen
kézzelfogható, kellemetlen érzés eltereli a figyelmét minden
másról, még ha csak egy pillanatra is.
–  Bocsánatot kérek. A tegnapi viselkedésemért – mondta,
aztán ivott még egy kortyot.
Harper lassan megcsóválta a fejét, összeszorított szájjal.
–  Ezért nem kell bocsánatot kérned. Mindenki másképp
dolgozza fel. Neked időre volt szükséged. Ma jobban nézel ki.
Örülök.
Sully vállat vont, és az előtte álló bögrére fonta a kezét.
– Azt hiszem, összeszedtem magam, ha erre gondolsz.
–  Hah! – nevetett fel kurtán, szárazan a férfi. Zavartan
beleharapott az alsó ajkába. Még nem lett volna szabad
nevetnie. – Egyelőre megteszi.
Sully felállt, az asztalon hagyta teli kávéscsészéjét. Egy
pillanatig habozott, nem tudta, most mit tegyen, hova menjen.
– Nekiállok a munkának – mondta végül.