Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

szódabikarbóna állt rendelkezésükre, annyi, hogy tucatnyi
embernek elegendő lett volna tucatnyi évre, és hasonló
mennyiségű hagyma- meg fokhagymapor, bors, fahéj,
szerecsendió, curry, só. Augie alig használt sütőt kisfiú kora óta,
amikor még az anyja társaságában töltötte az idejét, de most
gyorsan ráérzett a méregetés, a keverés és a tepsikenegetés
ízére. Az anyja gyakran belefogott nagyobb vállalkozásokba a
konyhában, hogy utána félbehagyva Augie-ra hagyja a káoszt,
amikor valami más vonta magára a figyelmét. Augustine
egészen elfelejtette, milyen ügyesen be tudta fejezni ezeket a
műveleteket, sőt, még élvezte is. Ez ismeretlen érzés volt
számára. Nehezen tudta felidézni, mikor lelt ennyi örömet
utoljára valamiben.
A napok tovább hosszabbodtak, a hó összement körülöttük.
Az alacsonyabb hegyoldalakon kisarjadt a fű, majd néhány
színes vadvirág is megmaradt a hószigetek között. Eljött a nap-
éj egyenlőség, és mielőtt észbe kaptak volna, már a nyári
napforduló közeledett – az éjféli nap felkelése. Augie még soha
nem töltött a sarkvidéken egy teljes sarki napot; mindig délre
repült, amikor nyáron megérkeztek az utánpótlást szállító
gépek, mert a csillagok ilyenkor eltűntek az égről, ezért nem
volt oka maradásra. Most, ahogy az időjárás felmelegedett, és a
hó elolvadt, ráébredt, hogy mennyit veszített.
Amikor öt évvel korábban a Barbeau obszervatóriumra esett
a választása, már öregember volt, nagyjából a karrierje végén,
és kezdte megérteni, mekkora káoszt hagyott mindenütt.
Vonzotta az elszigeteltség és a gyilkos éghajlat, a belső világához
illő táj. Ahelyett, hogy mentette volna, amit tudott, felmenekült