A parancsnoki híd előtt megállt, de nem ment be. Távol
tartotta magát a kupola mögötti sötétségtől. Megfordult, inkább
a kommunikációs fülkéhez irányította magát, felhangosította a
néma hangszórókat, és hagyta, hogy elárasszák a hangok. Már
túl régóta volt csend idebent, gondolta. Pár pillanattal később
kutatni kezdett, más vándorokat keresett. Talált egy régi
megfigyelőrobotot, amely a Mars körül keringett. Utána a
Cassinit, a Szaturnusz egyik első felderítőjét. És utána meglett
az a vándor is, amelyiket a legjobban szerette hallani, a
Naprendszer pereme felé igyekvő Voyager–3. A beérkező jelek
ritkásak voltak, és egyszerűek; az utolsó kapcsolatuk óta a
Voyager eszközeinek egy része leállt. A plazmaadatokból arra
tippelt, hogy kiért az ő Naprendszerükből, és átment egy
másikba.
Órákig ott maradt a kommunikációs fülkében, hallgatózott, a
kijelzőket figyelte. Amikor visszaért, a többiek már vagy
aludtak, vagy elvonultak a fülkéjükbe. Mielőtt még ő is ezt
tehette volna, Harper elhúzta a függönyét. Félig már a
hálózsákjába bújt, és a falnak támaszkodott, ölében a
tabletjével.
– Visszajöttél – állapította meg. – Mit felejtettél el?
Sullynak semmi hihető nem jutott eszébe, semmi olyasmi,
ami ennyi ideig tartott volna. Könnyebb volt igazat mondania.
– Semmit. Csak... hallgatózni akartam egy ideig.
Harper bólintott.
– De jól vagy?
– Igen – felelte Sully. – Csak fáradt vagyok. – Megfogta a saját
függönyét. – Jó éjt! – köszönt el, és behúzta.
blacktrush
(BlackTrush)
#1