Iris eltűnt az ajtóból. Augustine egymás után kikapcsolt
mindent, a generátort a végére hagyva, majd levette a
fejhallgatót a nyakából, és összetekerte a zsinórját. Miután
behúzta maga mögött az ajtót, várta, hogy a szeme
hozzászokjon a vízről visszatükröződő napfényhez.
Iris a felfordított csónakon üldögélt, valami dzsesszritmust
kalapált a horgászbot végével.
– Ahoj! – kiáltott oda neki Augie, mire a lány felugrott.
Együttes erővel átfordították a csónakot, és betolták a sekély
vízbe, ami immár simán, erőfeszítés nélkül sikerült rengeteg
horgásztúrájuk után. Augie elment az evezőkért meg a hálóért,
aztán elindultak a parttól. Egy ideig csak lebegtek; Augustine
lehunyt szemmel hallgatta a talajhoz és a csónakhoz verődő
hullámokat, miközben az arcára tűzött az éjféli nap. Amikor
kinyitotta a szemét, Iris már kilógatta a lábát a csónakból,
lábujjhegye a vizet hasította, kis árkokat szántva benne. Augie
belemerítette az evezőket a tóba, és húzni kezdett.
A NYÁR MINTHA GYORSABBAN elhalványult volna, mint ahogy
megérkezett. A völgyből elszivárgott a meleg, helyére hideg
szökött, megfagyasztva a törékeny vadvirágokat, dérrel borítva
a tó partját. Augustine tovább üldögélt a kerti székében a tó
mellett, figyelte az idő múlását, a naplementét, de immár
gyapjúrétegekbe burkolózva. A hideg újra bevette magát az
ízületeibe, a csontjaiba, a fogaiba. Már nem járt el a táborból.
Iris egyedül barangolt a tundrán és a hegyekben. Még mindig
együtt horgásztak, addig kivitték a csónakot, amíg a tó lehetővé