Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

A csillagok ugyancsak megjelentek. Egyik éjszaka, miután a
színekben úszó hegyek feketébe borultak az álmos, kék ég előtt,
Augie lesétált a befagyott tóhoz, hogy próbára tegye a jeget.
Megkocogtatta a csizmájával, és mivel az tartott, tett rajta pár
óvatos lépést, ismét megkocogtatta, majd erősen rátaposott. A
jég szilárd maradt. Megtartotta. Augie visszasétált a partra, és a
rádiós kunyhó felé indult. Észrevett egy pár új lábnyomot a
hóban a csillagok fényénél, amelyek az egyik hegyről vezettek
lefelé, majd a tó partján eltűntek. A lábnyomok hatalmasak
voltak, és elég távol estek egymástól, az elejüknél hosszú
karmok csíkjaival: egy jegesmedve nyomai. Itt? Augie
meglepődött. Egy pillanatra megfeledkezett a rádióról, és
követte a nyomokat a partra, ahol azok eltűntek a jég alatt.
Lehajolt, hogy megvizsgálja a sekély karmolásokat a jég
felszínén, ahol a medve beásott, miközben átkelt a befagyott
vízen. Lehet, hogy a fjord felé igyekszik, gondolta. Vagy talán
eltévedt. Vállat vont, és visszament a kunyhóba.
Felvette a fejhallgatót, és pásztázni kezdett, miközben
beállította az értékeket a kerozinlámpa lágy fényében. A
fehérzaj megnyugtatóan hatott rá: elnyomta a sarkvidék
végtelen csendjét, amely olyan mély volt, hogy szinte
természetellenesnek tűnt. A hullámok hangja is megszűnt, a
levegő mozdulatlanná vált, a madarak mind elrepültek.
Leereszkedett a téli némaság. A csérek elhagyták gyönyörű
fészküket, délre repültek, a másik sark felé, a pézsmatulkok és a
karibuk is visszatértek a nyílt tundrára. A csendet időnként
megtörte egy farkas hosszú, reszketeg üvöltése, de ezt
leszámítva a tó némaságba burkolózott. A rádióhullámok