rendelkezésükre, és nem tudták, meddig tartanak ki. De még
nem készültek fel a döntésre. Összedugták a fejüket, és a
dokkolóprocedúráról beszélgettek, a készletekről, a
felszerelésekről – bármiről, azt leszámítva, hogy ki menjen és ki
maradjon. Bármiről, csak erről az egyről ne kelljen.
AZNAP ÉJJEL AZ AETHERÖN aludtak, üres fecsegésbe kapaszkodva
vacsora után. Kétévnyi bolyongást követően végre hazaértek –
majdnem. Voltak köztük, akik meg fogják tenni az út utolsó
szakaszát, voltak, akik nem. Az a sok várakozás, a kínzó
bizonytalanság egy lehetetlen, kimondatlan kettészakadáshoz
vezetett. Sully ébren feküdt a fülkéjében, és úgy sejtette, a
többiek is, a lehetőségeket mérlegelve, és ugyanarra a
következtetésre jutva minduntalan: hogy nincs választásuk.
Egyik oldaláról a másikra fordult, hanyatt vetette magát, utána
hasra, a párna alá temette a karját, majd oldalra fektette, az
arcára szorította. Az alvás lehetetlennek tűnt. Eszébe jutott a
lánya, és megérintette a fotóját a falon, amely most csak egy
sötét négyzet volt, de ő maga előtt látta Lucy arcát, a jelmezét,
hullámos, szőkésbarna haját – a lánya mosolya úgy beleégett az
agyába, mint egy világítótorony fénye.
És ha bekövetkezett a legrosszabb? Ha a lánya nem több
forró hamunál az égbolton, vagy ami még rosszabb lenne, egy
kupac oszladozó emberi maradványnál a földön? Megpróbált
nem gondolni ilyesmikre, ugyanakkor... ő elhagyta a családját,
és nem tudott másra gondolni. Bárcsak jobb anya lett volna,
jobb feleség, jobb ember; akkor most valaki más feküdne a