helyén, és rágódna a vétkein. Ő Kanadában maradt volna, nem
is jelentkezett volna az űrprogramba, nem utazott volna
Houstonba. Az a málnapiros vancouveri ajtó még mindig az övé
lenne, ahogy a tűzhely felett lógó sárgaréz serpenyők is, a
miniatűr kislánypólók összehajtogatásának a feladatával együtt.
Nem váltak volna el, nem költöztek volna szét, minden további
nélkül találna frissebb fotót Lucyról, ha akarna. De a lehetséges
tökéletes életéről képzelegni értelmetlen volt. Őt nem ilyen
sorsra teremtették. Ő soha nem tudott volna az a nő lenni, akire
Jack vágyott, akire szüksége volt, ő soha nem szerette jól Lucyt –
azt sem tudta biztosan, hogy kell jól szeretni, csak azt, hogy a
többi anya másképp csinálta, hogy ő mintha soha nem a
megfelelő dolgot mondta vagy tette volna, hogy soha nem a
megfelelő ember volt egyikük mellett sem. Az igazat megvallva,
amikor létezett a családja, az nehezebbnek tűnt számára, mint
elveszíteni őket. Mindig is hiányzott valami, és ennyi év, ennyi
kilométer után azt is megértette, hogy mi: a melegség, a
nyitottság. Valaminek a magva, ami soha nem kapott
lehetőséget a kihajtásra.
A KIS FÖLD NAGYON APRÓNAK kezdett tűnni, ahogy a valódi Föld
látványa betöltötte a kupolát. De biztonságban érezték magukat
a centrifugában, ahol a saját ismerős kis világukban forogtak.
Ott tudták, mire számíthatnak, míg a bolygójuk rejtéllyé
változott a távollétük alatt. Az ismeretlen meghódítása után az
ismeretlenbe tértek vissza. A vákuumcsomagolt zabkása és a