néma pillanat után elmosolyodott. Olyan benyomást keltett
ezzel, mint amikor egy márványszobor hirtelen pózt vált.
– Semmi baj – mondta. – Azt hiszem, megkönnyebbültem.
Thebes a vállára tette széles tenyerét. Harper ismét nyelt
egyet, és odanyújtotta a két utolsó szálat Sullynak. Ő húzott.
Rövid volt.
A LESZÁLLÁST KÉT NAPPAL a sorshúzás utánra tűzték ki. Talnak
időre volt szüksége a röppálya megtervezéséhez, a belépési szög
és a kívánt landolási koordináták kiszámításához, ami a földi
csapat segítsége nélkül elképesztően komplex feladatnak
bizonyult. A legénység úgy döntött, hogy a nagy texasi síkságot
célozzák meg a leszállóegységgel, ahol az időjárás mérsékelt
lesz, a rendelkezésre álló tér hatalmas, és remélhetőleg még
Houstonról is sikerül kideríteniük valamit. Ez tűnt a legjobb
választásnak – de két éve először valóban kettészakadtak.
Hárman leszállnak, ketten ott maradnak. A jövőjük hirtelen
szétágazott.
A megbeszélés után Sully átment az Aether kupolájába, és
lekukucskált a gomolygó felhőkön át Közép-Amerika buja
zöldjére, az Atlanti-óceán mély, hullámzó kékjére, Észak-Afrika
homokszínű sivatagjaira. Hosszú ideig ott maradt, és nézte,
ahogy elrepülnek alatta a földrészek – még a napot is látta
néhányszor felkelni és lemenni a bolygó párás légköre mögött.
Lehet, hogy így lesz a legjobb, ha itt marad. Talán már nincs
helye a felszínen. Eszébe jutott Lucy, az ő mindentudó
napsugara; eszébe jutott Jack, az, amilyen a válás előtt volt: