Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

forró kávé felett komor hangulat lebegett. Eljött az ideje, hogy
beszéljenek a visszatérésről.
–  Véletlenszerűen kell eldönteni – mondta Harper. –
Húzzunk sorsot, vagy ilyesmi. Nem tudom, hogyan
csinálhatnánk másként.
A többiek egyetértően bólogattak.
Harper sorban a szemükbe nézett, hogy felmérje, mennyire
támogatják az ötletét, majd lesütötte a tekintetét az asztalra,
megnyalta a száját, és nyelt egyet. Sully látta, ahogy az
ádámcsutkája lesüllyed, majd felemelkedik a torkában,
csigalassan, szinte fájó erőfeszítéssel.
– Oké – folytatta a kapitány. – Tartsuk szem előtt, hogy nem
tudjuk, mit találunk odalent. Még az sem biztos, hogy túléljük,
de ha mégis, honnan tudnánk, hogy nem leszünk képesek még
egy Szojuzt fellőni? Szóval. Szerintem húzzunk. Akár neki is
láthatunk.
A konyhában volt egy adag szívószál; Harper kivett ötöt,
Thebes pedig levágta kettőnek a végét a szerszámkésével.
Harper az öklébe szorította őket. A rövidek az űrben letöltendő
életfogytiglant jelképezték. A hosszúak a bizonytalan leszállást.
– Oké – mondta ismét. – Ki az első?
Csend lett, majd Tal odanyúlt az asztal felett. Kivett egy
szívószálat Harper kezéből, és amikor meglátta, hogy hosszú,
kiengedte a bent tartott levegőt. Letette a szálat maga elé. A tőle
jobbra ülő Thebes következett, és szintén hosszút húzott,
amelyet megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett. Ivanov
választott, rövidet. A többiek önkéntelenül is levegő után
kaptak, és megdermedtek a reakciójára várva, de a férfi pár