űrprogram alig pár éves. A pihenőidejük alatt Sully szegődött
mellé – igyekezett odafigyelni arra, hogy Devi elvégezze az
előírt mennyiségű testmozgást, rendszeresen egyen és aludjon.
A családjáról kérdezte, a gyermekkoráról. Minden tőlük telhetőt
megtettek, de a képességeik korlátozottak voltak. Egyikük sem
bizonyult immunisnak az Aether és a Föld között növekvő
szakadékra. Ami pedig annál hatalmasabbá vált, minél
közelebb értek az otthonukhoz, és a hallgatás idővel
kakofóniává erősödött.
MÁSNAP ESTE, A VACSORA ÉS A PIHENÉS órája után Harper
összetrombitálta a legénységet. Ivanov ért oda utoljára, aki
mind a vacsorát, mind a pihenést kihagyta, inkább a laborban
katalogizált holdkőmintákat. Egyenesen a futópadhoz ment, és
kocogni kezdett a sarokban, morcos pillantást vetve Talra, aki
súlyokat emelgetett.
– Csak nem ezeket akartad használni? – kérdezte Tal gúnyos
áludvariassággal. Ivanov szótlanul feljebb lökte a futópad
sebességét.
– Most, hogy mind itt vagyunk – kezdte Harper –, szerintem
beszélnünk kéne a rádiócsendről.
Thebes az asztalnál ült, és egy régi Arthur C. Clarke-regényt
olvasott, A gyermekkor végét. Ekkor behajtotta az egyik oldal
sarkát, és csatlakozott Harperhez a kanapén, két kezét
összefonva az ölében lévő köteten. Devi kimászott az
alvófülkéjéből, és leült Thebes mellé, miközben Tal lerakta a
súlyzókat, de ott maradt, ahol volt. Sully is elhagyta az