Lily Brooks-Dalton - Az ejfeli egbolt

Meglátogatta begyógyszerezett anyját a kórházban, mielőtt
egyetemre ment, végighallgatta a vacsorakészítésről szóló
dünnyögését, miközben a nő félig lehunyta a szemét, a keze
pedig ott reszketett az ölében. Tíz évvel később ott állt az apja
sírja mellett, leköpte a frissen kiásott földet, és addig rugdosta a
sírkövet, amíg el nem tört a lábujja. Augustine távolról látta
magát ezekben a jelenetekben. Újra és újra ott látta a saját arcát
azoknak a nőknek a szeme mögül, akikkel rosszul bánt, a
kollégáké mögül, akiket becsapott, a felszolgálóké, kifutófiúké,
asszisztenseké és technikusoké mögül, akiket semmibe vett,
mert mindig túl elfoglalt és becsvágyó volt ahhoz, hogy bárkire
odafigyeljen önmagán kívül. Ekkor vette észre először, mekkora
károkat okozott, mennyi fájdalmat, szomorúságot és haragot.
Szégyent érzett, a betegsége gubójának mélyén meg is nevezte.
A melegség, a szépség és a tájak vonzónak tűntek, de azonnal
kicsusszantak az ujjai közül, amikor megpróbálta megragadni
őket. A többi, fájdalmasabb élmény valós idejű rádöbbenésnek
tűnt. Hosszú percek és még hosszabb másodpercek: az az érzés,
ahogy a vadászkése becsusszan a feszes, eleven szarvas bőrébe,
az állat vérének lüktetése, fémes bűze; a bűntudat és a
megbánás, olyan érzések, amelyeket régen testi betegségeknek
hitt, mert mélyen égették a gyomrát, a beleit vagy a tüdejét; az
apja öklének a hangja a falon, a saját testén vagy az anyjáén. Az
anyja, mielőtt bekerült a kórházba: egy mozdulatlan púp a
foltvarrott kelengyetakarója alatt, nap nap után, egyik hétről a
másikra, majd ahogy feléledt, mint egy főnix, és berobbant a
nappaliba égő tekintettel, készen csinálni, csinálni, csinálni,
menni, menni, menni. És le sem állt, amíg mindenét ki nem