– Iris! – kiáltott oda a kislánynak. – Ideje indulnunk!
Hazafelé menet a lány a közelében maradt, mellette vagy
előtte, és időről időre visszanézett, hogy ellenőrizze, ott jön-e
utána. Az utolsó szakaszon, amikor felgyalogoltak a hegyre, az
obszervatóriumhoz, az otthonukhoz az irányítóközpontban, a
gyermek kesztyűs kezébe fogta Augustine-ét, és el sem engedte,
amíg be nem értek.
AUGUSTINE ELEINTE STÍLUSOSNAK érezte, hogy az élete ilyen
csendesen, ilyen egyszerűen érjen véget: hogy ne maradjon
más, csak az elméje, gyengülő teste és ez a kegyetlen vidék. Már
a többi kutató kivonulása előtt, a kísérteties némaság és a
feltételezhető kataklizma előtt, ő már akkor is meghalni jött ide.
Az érkezését megelőző hetekben, amikor még egy meleg, dél-
csendes-óceáni tengerparton tervezgette a sarkvidéki
kutatásait, ezt a vállalkozását tekintette az utolsónak. A
finálénak, egy karrier záróakkordjának, egy látványos
lezárásnak az életrajzíró számára, aki egyszer majd papírra veti
a történetét. Mert Augustine számára a munkássága vége
elválaszthatatlannak tűnt az élete végétől. Lehet, hogy a szíve
még verni fog pár üres éven át, miután a munkával végez, az is
lehet, hogy nem; ez egyáltalán nem érdekelte. Amíg az öröksége
elevenen fénylik a természettudományos archívumokban, nem
izgatta, ha ő maga egyedül pislákol, majd huny ki pár fokra az
Északi-sarktól. Az evakuáció bizonyos értelemben csak
megkönnyítette ezt. De amikor elpillantott a sarkvidéki hegyek
felé, és meglátta, hogy a hatalmas, sárga jegesmedve visszanéz