hogy megkeresse őket. Feltéve, hogy egyáltalán rátalál az
emberiség egy maréknyi megmaradt képviselőjére, nem tudna
eljutni hozzájuk. De mégis – hirtelen maga a kapcsolat vált
fontossá. Tisztában volt az esélyeivel: a kutatásának nagy
valószínűséggel semmiféle gyümölcse nem lesz. Tudta, hogy
nem fogják őket felfedezni vagy megmenteni. De még így is
hajtotta ez az új érzés, a kötelességtudat ismeretlen hangulata,
az eltökéltség, hogy találjon egy másik hangot. Sorsára hagyta a
teleszkópot, helyette a rádióhullámokra összpontosította a
figyelmét.
KISFIÚ KORÁBAN, TIZENEGY-TIZENKÉT évesen Augustine jobban
ismerte a rádióhullámokat, mint a saját testét.
Kristálykészülékeket barkácsolt drótokból, csavarokból és
félvezető diódákból, gyorsan elsajátította a nehezebb feladatok
csínját-bínját is: az adókét, a vevőkét, a dekóderekét.
Vákuumcsöves és tranzisztoros rádiókat készített, analógokat és
digitálisakat, készletekből, a semmiből, innen-onnan
összeszedett alkatrészekből. Hatalmas antennákat állított össze
a hátsó kertben, delta dobozrádiókat erősített a fákra – bármit,
amihez tudott alkatrészt szerezni. Minden szabadideje erre
ment el. Az érdeklődése végül az apja figyelmét is felkeltette, és
ez az újfajta bensőségesség mindkettőjüket meglepte. Az apja
autógyári szerelőként dolgozott. A gépezetek, amelyekkel a
napjait töltötte, hatalmasak voltak, házaknál is nagyobbak,
úgyhogy amikor a fia a legkisebb gépekkel kezdett foglalkozni,
az felébresztette a kíváncsiságát. Augie a rádióbarkácsolás előtt