informatívvá teszik a Bertillon-rendszert. Galtont a maga mély
bölcsessége ezúttal is szellemi előrelátással ruházta fel. Már
megfordult a fejében az a gondolat – még csak csírájában –, ami fél
évszázaddal később Claude Shannon információelméletében
fogalmazódott meg teljes világossággal. Mint azt már láttuk a 13.
fejezetben, az információ mértéke, ahogyan azt Shannon
megfogalmazta, határt szabhat annak, hogy a bitek milyen gyorsan
áramlanak át egy zajos csatornán; a Shannon-elmélet sok
tekintetben ugyanígy meghatározza azt is, hogy a változók közötti
korreláció hogyan korlátozhatja egy kartoték információtartalmát.
Mai fogalmakkal azt mondhatnánk, hogy minél erősebb a
korreláció a mérések között, annál kevésbé informatív a Bertillon-
kartoték a Shannon-féle pontos értelemben.
Mára, jóllehet a Bertillon-rendszert nem használjuk, teljesen
uralkodóvá vált az a felfogás, hogy az azonosságot
számsorozatokkal a legcélszerűbb nyomon követni. S központi
szervező elvvé vált benne az a felismerés, hogy a korreláció
csökkenti a tényleges információtartalmat. A vegyszerrel átitatott
papíron megjelent és fényképen rögzített színes csíkok ma már
számsorozatként tűnnek fel – mindegyik egy-egy képpont
fényerejét és színét írja le. Egy négy megapixeles fényképezőgéppel
készült felvétel egy 4 milliós számlista – nem kis feladat a képet
megörökítő eszköznek. De ezek a számok nagyon erős
korrelációban vannak. Ha az egyik képpont élénkzöld, akkor nagy
valószínűséggel az a mellette lévő is. A képbe foglalt információ
nem érdemel 4 millió számot – ez a tény teszi lehetővé[^156 ] a
tömörítést, egy igen fontos matematikai technológiát: hogy képet,
videót, zenét és szöveget tárolhatunk sokkalta kisebb helyen, mint