felülvizsgálatába. A legfelsőbb bíróság ez alkalommal azonban
a korábbival ellenkező véleményre jutott. A 6 mellette, 3 ellene
arányban hozott határozatban leszögezte, hogy
alkotmányellenes volna kivégezni Atkinst vagy bárki más
szellemileg visszamaradt bűnözőt.
Első látásra ez furcsának tűnhet. Az alkotmány ebben a
tekintetben semmit nem változott 1989 és 2002 között, hogy
lehet tehát, hogy a korábbi határozat még engedélyezte a
halálbüntetést, a tizenhárom évvel későbbi meg megtiltotta? A
kulcs a nyolcadik módosítás megfogalmazása: az eltiltja az
államot a „kegyetlen és szokatlan büntetésektől”. A heves jogi
vita akörül folyt, hogy pontosan mi értendő kegyetlenségen és
szokatlanságon. A szavak jelentését nehéz rögzíteni: a
„kegyetlen” itt vajon úgy veendő, ahogyan azt az alapító atyák
értették, vagy ahogyan mi értjük manapság? A „szokatlan” az
akkori értelemben veendő, vagy a maiban? Az alkotmány
létrehozói előtt nem volt ismeretlen ez a fontos kétértelműség.
1789 augusztusában a Jognyilatkozat (más néven a Jogok
Törvénye) elfogadásának vitáján Samuel Livermore New
Hampshire-ből fölvetette, hogy a nyelvi bizonytalanság miatt a
későbbi lágyabb szívű nemzedékek esetleg kiiktathatják a
szükséges büntetéseket:
Ez a kikötés minden jel szerint sok emberségről árulkodik, és e tekintetben
nincs is ellene kifogásom; de mivel nem látszik, hogy mi lenne az értelme,
azért szükségtelennek vélem. Mi értendő túlzott óvadékon? Ki legyen ennek a
megítélője? Mi értendő túlzott büntetésen? Az a bíróság megítélésére van
bízva. Nem lehet kegyetlen és szokatlan büntetéssel büntetni; néha bizony fel