tanúsága szerint tizenkettő. Más szóval az államok többsége, az
ötvenből harmincnyolc a halálbüntetést erkölcsileg
elfogadhatónak tartotta.
S hány állam vélte úgy, hogy egy szellemileg visszamaradt
bűnözőt kivégezni jogi tekintetben rosszabb, mint valaki mást
kivégezni? Az a húsz állam, amelyik szerint mindkét gyakorlat
elfogadható, nyilván nem sorolható ide. S az a tizenkettő sem,
amely mindenestül megtiltotta a halálbüntetést. Csak tizennyolc
állam húzott jogi határvonalat a kettő közé; több, mint a Penry-
ügy tárgyalásakor, de még mindig csak egy kisebbség.
Az államok többsége, az ötvenből harminckettő a szellemileg
visszamaradottak halálbüntetését jogilag nem tartotta másnak,
mint az általában vett halálbüntetést.[^169 ] Ha egymás mellé
tesszük ezeket az állításokat, akkor onnan már mintha egyszerű
volna a következtetés: ha a többség úgy véli, hogy a
halálbüntetés körül minden rendben van, és ha a többség úgy
véli, hogy a szellemileg visszamaradottakra kirótt halálbüntetés
semmivel sem megengedhetetlenebb az általában vett
halálbüntetésnél, akkor a többségnek el kell fogadnia a
szellemileg visszamaradottak halálra ítélését.
Csakhogy ez a következtetés rossz. Mint már láttuk, „a
többség” nem egységes valami, s nem is követi a logikai
szabályokat. Emlékezz vissza, hogy a választók többsége nem
akarta, hogy George H. W. Busht újraválasszák 1992 -ben, és a
választók többsége azt sem akarta, hogy Bill Clinton vegye át
Bushtól a kormányrudat, de ebből nem következik – holott H.