Maier azonban benyúlt a pálya fölé, és a nézőtérre sodorta ki a
labdát.
Jeter tudta, hogy ez nem volt hazafutás.{^6 } Trasco és Benitez
úgyszintén tudta. Tudta az ötvenhatezer Yankee-szurkoló is.
Egyvalaki nem látta a Yankee Stadionban, hogy Maier átnyúlt a
kerítés fölött: a játékvezető, Rich Garcia – az egyetlen ember, aki
leginkább számított. Garcia hazafutást ítélt. Jeter nem próbálta
kiigazítani a játékvezető döntését, s még kevésbé akaródzott
volna neki elutasítani az egyenlítést hozó hazafutást a bázisok
mentén. S ezt senki nem is várta volna tőle. A baseball ugyanis
formalista sport. Itt minden az, aminek a játékvezető ítéli, és
nem más. Vagy ahogyan Klem mondta az ontológia
szempontjából legőszintébb kijelentésben, amit hivatalos
sporttisztségviselő valaha is mondott: „Addig nincs, amíg én azt
nem mondom, hogy van.”
De ez már valamelyest változóban van. 2008 óta a
játékvezetőnek joga van megnézni videó-visszajátszásban, ha
nem biztos benne, mi történt valójában a pályán. A helyes
ítélkezés szempontjából ez jó, de a régi baseballrajongók úgy
érezhetik, hogy többé-kevésbé idegen a sport szellemétől.
Magam is közéjük tartozom. S fogadok, hogy John Roberts is.
Nem mindenki osztozik Scalia törvényfelfogásában
(emlékezz rá, hogy Scalia kisebbségben maradt a Davis-ügyben).
Mint az Atkins kontra Virginia ügyben már láttuk, az alkotmány
szavai, például a „kegyetlen és szokatlan”, jókora teret enged az
értelmezésnek. Ha még a nagy Eukleidész is hagyott némi