Nagyon sokáig azt hitték, hogy ezek a megfejthetetlen könyvek régi
vagy távoli nyelveken íródtak. Bizonyos, hogy a legrégebbi emberek, az
első könyvtárosok a mi mai nyelvünktől erősen eltérő nyelvet beszéltek;
bizonyos, hogy néhány mérfölddel jobbra más nyelvjárást beszélnek,
kilencven emelettel feljebb pedig egészen érthetetlen nyelvet. Mindez,
ismétlem, bizonyos, de négyszáztíz oldalnyi változatlan M C V nem
jelenthet semmit egyetlen nyelven sem, bármennyire kezdetleges vagy
dialektális nyelv is az. Egyesek azt fejtegették, hogy minden betű
befolyásolhatta a következőt, és így az M C V értéke a 71. oldal harmadik
sorában nem azonos azzal, amit egy másik oldal másik sorában kifejez, de
ez a ködös tétel nem sokáig tartotta magát. Mások titkosírásra gondoltak; e
feltevést általában elfogadták, ámbár nem abban az értelemben, ahogy az
elgondolói megfogalmazták.
Ötszáz évvel ezelőtt az egyik felső hatszög főkönyvtárosa talált egy
könyvet, amely ugyanolyan zavaros volt, mint a többi, de majdnem két
oldalon keresztül összefüggő sorok voltak benne. Leletét megmutatta egy
vándormegfejtőnek, aki azt állította, hogy portugálul van írva, mások
viszont azt, hogy jiddisül. Majd egy évszázadba telt, mire azonosították a
nyelvet: a guaraninak egy szamojéd-litván ága, a klasszikus arab ragjaival.
Tartalmát is megfejtették: a kombinatorikus analízis alapismeretei, végtelen
számú variációk példáival illusztrálva. Ezek a példák tették lehetővé, hogy
az egyik zseniális könyvtáros felfedezze a Könyvtár alaptörvényét. Ez a
gondolkodó rájött, hogy minden könyv, bármennyire különbözzék is,
hasonló elemekből áll; ezek: a szóköz, a pont, a vessző és az ábécé
huszonkét betűje. Azt is állította – és ezt valamennyi utazó megerősítette –,
hogy: A hatalmas Könyvtárban nincs két azonos könyv. E cáfolhatatlan
premisszákból arra következtetett, hogy a Könyvtár teljes, és polcain a
[ 15 ]