Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Az első emlék, amit Funesról őrzök, nagyon tiszta. Magam előtt látom
őt egy februári alkonyatban, nyolcvannégyben. Abban az évben apám Fray
Bentosba vitt nyaralni. Unokabátyámmal, Bernardo Haedóval a San
Francisco ültetvényről jöttem hazafelé. Dalolva jöttünk, lóháton, de a
boldogságomnak nem ez az egyetlen körülmény volt az oka. Egy rekkenő
nap után hatalmas, palaszínű vihar borította el az eget. Déli szél szította,
már megtébolyultak a fák; féltem (reménykedtem), hogy a sík mezőn kap
bennünket az elemi zápor. Valósággal versenyt futottunk a viharral.
Betértünk egy sikátorba, ahol mélyen vezetett az út két igen magas,
kövezett járda közt. Rohamosan sötétedett; a magasban gyors és szinte
lopakodó lépteket hallottam; fölpillantottam, és láttam, hogy egy fiú fut
végig a keskeny és omladozó járdán, mint valami keskeny és omladozó
falon. Emlékszem buggyos nadrágjára, sarujára, emlékszem a kemény
arcából kinyúló cigarettára és mögötte a már határtalan viharfelhőre.
Bernardo váratlanul odakiáltott neki: „Hány óra, Ireneo?” A fiú nem is
nézett az égre, meg se állt, úgy válaszolt: „Nyolc óra lesz négy perc múlva,
kis barátom, Bernardo Juan Francisco.” Éles, csúfondáros hangja volt.
Én olyan szórakozott vagyok, hogy föl se figyeltem volna erre az
említett párbeszédre, ha az unokabátyám vissza nem tér rá, akit (azt hiszem)
bizonyos helyi büszkeség vezérelt, meg az a vágy, hogy közönyt tanúsítson
a fiú gunyoros válaszával szemben.
Elmondta, hogy a sikátorban látott fiú egy bizonyos Ireneo Funes, aki
egy s más furcsaságról nevezetes, például hogy nem barátkozik senkivel, és
hogy mindig tudja, hány óra van, mint egy óramű. Hozzátette, hogy egy
helybeli vasalónőnek, María Clementina Funesnak a fia, és hogy egyesek
szerint az apja a konzervgyár egyik orvosa, az angol O’Connor volt, mások