A vég
Recabarren a fekhelyén elnyúlva kinyitotta szemét, és megpillantotta maga
fölött a ferde nádtetőt. A szomszédos helyiségből gitárcincogás hallatszott,
valami folytonosan összekuszálódó és kibomló, végeérhetetlen,
nyomorúságos labirintus... Apránként tértek vissza tudatába a valóság, az
élet mindennapi dolgai, melyek most már mindig ugyanilyenek maradnak.
Sajnálkozás nélkül nézte hasznavehetetlen nagy testét meg a lábát takaró
durva gyapjúponcsót. Kinn az ablak rácsain túl a síkság és az este
nyújtózkodott; nagyot aludt, de az égen még mindig derengett némi fény.
Bal kezével kinyúlt, hogy elérje a tábori ágyának végébe állított
bronzkolompot. Kétszer-háromszor megrázta; az igénytelen akkordok az
ajtón túl tovább szóltak. A néger, aki gitározott, egy este állított be, azt
mondta, énekes, ki is hívott egy másik idegent, hogy mérjék össze a
tudásukat. Elvesztette a versenyt, de azért csak tovább járt a boltba, mintha
várna valakit. Órákig elüldögélt ott a gitárjával, de többé sohasem énekelt,
talán elkeserítette a kudarc. Az emberek már megszokták ezt az ártalmatlan
fickót. Recabarren, a szatócs sohasem fogja elfelejteni azt a dalversenyt,
mert éppen a rákövetkező napon, miközben a mateteásbálákat emelgette,
hirtelen megnémult, és a jobb oldala elhalt. Addig-addig sajnálkozunk a
regényhősök bajain, hogy végül már magunkat is túlságosan sajnáljuk a
bajban, de nem így a beteg Recabarren: ő úgy vette tudomásul a bénaságát,
mint ahogy azelőtt Amerika ridegségét és magányát. Mindig a jelenben élt,